Az elveszett történetek könyvtára

Az író túl volt már mindenen, hat bestseller, címlapok, tévé- és podcastszereplések százai, siker, család, belvárosi lakás, tengerparti nyaraló. Itt jött a bökkenő, legújabb könyve két éve készült, az kritikusok és a közönség felfokozott várakozása szinte tapintható volt. Olyan érzése volt, mintha valaki szorítaná a vállait – egyre jobban és jobban. Az ihlet pedig nem akart jönni, felesége, két fia, a család, és kiadója is türelmesen és megértően bátorították. Az író mégsem jutott egyről a kettőre, újra a pohárhoz nyúlt, akárcsak fiatalkorában. De az alkohol sem segített, hiába tüzelte fel elméjét, a szívéig nem jutott el sem a whiskey, sem a vodka, sem a többi lőre. Egy este kétségbeesetten magában fohászkodott már maga sem tudta kihez – Istenhez, vagy a Sátánhoz. Adj már ihletet bazd meg, kérlek…. Aztán nyugtalan, alkoholos álomba merült… Egy hatalmas épület előtt találta magát, a kapu is méretes volt, és lassan kinyílt előtte. Ahogy belépett egy végtelennek tetsző csarnok tárult fel előtte. Az előtérben egy gyönyörűen faragott fa pult állt, mögötte egy szürke arcú, kortalannak látszó szemüveges férfi olvasott. Ahogy az író belépett, felhúzott szemöldökkel nézett rá, majd barátságosan ráköszönt.

Jó napot kívánok! Üdvözlöm az Elveszett Történetek Könyvtárában.

Az író csak zavartan pislogott…

Hol?

Az Elveszett Történetek Könyvtárában. Akárki nem jöhet ám ide… Valaki nagy hatalmú küldhette ide.

A könyvtáros titokzatosan mosolygott, majd kérdezett:

Miért van itt?

Nem is tudom… Vakarta a fejét az író.

Biztos, hogy tudja. Sandított rá a könyvtáros.

Nem jön az ihlet, nem tudok írni, nem jönnek a szavak, a mondatok… Üres lettem! Fakadt ki az író.

Ezen nagyon egyszerűen segíthetünk. Látja ezt a csarnokot? Itt van az összes történet, amit nem adtak ki, és elvesztek az idők folyamán. Az összes történet, amit nem tudtak leírni, mert nem volt még írás. Az összes történet, amit csak szóban hangzott el, és elrepült a semmibe. Az összes történet, amit nem adtak ki soha, sehol, mert vagy nem is akarták, vagy az, aki írta, nem volt elég bátor, vagy éppen szerencsés, vagy kellően pofátlan, hogy kiadassa. Több millió történet…

A könyvtáros nagyívű mozdulatokkal tárta szét karjait, és mutatott a több emelet magasságban húzódó polcokra, amin roskadoztak a könyvek. Az író hiába meresztette a szemét, nem látta a csarnok végét… Odament egy közeli polchoz és leemelt egy könyvet és beleolvasott.

Dehát ez csodálatos történet! Hogy lehet, hogy nem jelent meg soha?!

Ilyen az élet… Látja, nem? Ez a sok történet bizony mind elveszett… De legalább itt megvannak! Tárta szét karjait a könyvtáros, majd elmosolyodott.

Az író leült egy asztalhoz és olvasni kezdett… Az író egyik könyvet olvasta a másik után, képtelen volt abbahagyni az olvasást. Elképesztő, és csodálatos műveket ismert meg. Valamelyiket meg kéne írnia, de melyiket! Hiszen jobbnál jobbak!!! Így csak olvasott és csak olvasott tovább…

Az író hónapok óta kómában feküdt. Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt, mivel a beteg extrémen aktív agytevékenységet mutatott. A család és a rajongók pedig reménykedve várták az esetleges ébredést.

A város felé

A város, mint egy szív pumpál…
Mi vagyunk az áramló vér
autókban, buszokon, vonatokon
száguldunk felé reggelente
autópályák, és sínek érhálózatán
Délután, este visszalök minket
fáradtan távoli otthonainkba
Alszunk, és alszik a város is
mégis, a városról álmodunk
a város pedig rólunk
Reggel, a város, mint egy szív pumpál…

Érzésre

Rengeteg beszélgetésben felmerült, hogy a nagymamák legendás főztjeit, süteményeit, a legnagyobb igyekezettel sem sikerül újraalkotni, rekonstruálni. Pedig mindent megteszünk ennek érdekében – megvan az eredeti recept, vagy éppen az a vaslábos, amiben az étel készült, vagy a fél évszázados, elnyűtt fakanál, amivel levest kavargatta a nagymama. Mégsem sikerül eltalálni az összetevők mágikus arányát, amelynek révén ugyan azt az ízt kapjuk. Amikor még megkérdezhettük a nagyszülőt, vagy valakit, aki közelről ismerte az étel készítőjét – hogy miből mennyit is kell raknunk az alapanyagokból, hogy a jól ismert kedvencünket kapjuk, ez volt a válasz: érzésre… egy kis sót, cukrot, ilyen-olyan fűszert… Valójában az “érzésre” az ételt készítő szíve, lelke, személyisége, amellyel már magabiztosan kimérte, hogy miből mennyi, és mikor is kell a készülő ételbe. Mindenféle recept nézegetése, vagy méregetés nélkül saját magát is bele süti-főző az ételbe.

Soha úgy nem fogjuk már megalkotni azt a levest, sültet, vagy süteményt – mint, ahogyan az elhunyt készítette. De, ha mi is képesek vagyunk elrugaszkodni a recepttől, intuíciónkra, érzékeinkre, belső hangunkra bízva magunkat – akkor újabb remekmű születhet. Érzésre…

Egy este Budán

Bámész mászkálás a budai utcákon
A pincenyílásokból kiszűrődő
kellemetlen, mégis ismerős,
szúrós dohszag éberré tesz

Kósza emlékek mindenhol:
az öreg házfalakon
az eső áztatta utcakövön
a park egy rejtett szegletében
a villamos csörömpölésében
az ülésekre ragadt fura szagban

A múlt áttűnik az új dolgokon
aztán mostba fordul és
furcsán rávetül mindenre
újra látom a kedvenc éttermem,
ami már valami egészen más
egy hatalmas platán is feltűnik,
amit már réges-rég kivágtak –
azt hiszem a kilátás miatt
rég nem látott emberek
suhannak el mellettem
valaki mosolyog, mások pedig komolyak

Minden kavarog, táncol az esti fényekben
aztán hirtelen vége, a hideg kijózanít
ez a séta is csak egy újabb réteg
az emlékek koszos mázára…

Fotók: saját.

November

Finom köd száll lefelé

Betakarja a lelket

Hallgatnak az erdők

Alszanak a rétek

Keressük a nyugalmat

sétálunk az erjedő avarban

beszívjuk az elmúlt nyár illatát

Szeretnénk mi is kicsit megpihenni…

Fotó: saját.