Elivs

Az ötvenes férfi szomorúan nézte a tükörképét. Arca püffedt volt a sok éjszakázástól, piától, és stressztől. Őt is elérte a férfiak egy részének átka, mert elhízott, és az egészségtelen életmódtól nagy, formátlan feje lett – buflák-fejű, ahogy az egyik nőismerőse nevezte a jelenséget. Erősen kopaszodott, a maradék haja pedig rövidre volt nyíratva. Szemei fáradtak és táskásak voltak. Feleségétől elvált három éve, és pocsék volt a melója – biztonsági őr volt egy bevásárlóközpontban. “Ohh bassza meg” – sóhajtott, mert eszébe jutott egy harminc évvel ez előtti reggel, amikor a húszas évei elején szintén belenézett a tükörbe. Arányos, az átlagnál helyesebb arc, belőtt barna séró, sugárzó, nevető kék szemek. Elégedetten nézte magát, tudta, hogy megint jól néz ki – hogy is lehetne másként… pedig kissé másnapos volt, dehát friss fiatalságán ez mit sem fogott… Buli, egy kis meló, csajok – ez volt az élete. Sikere volt mindenhol, léhaságát még a munkahelyén is elnézték – portás volt egy szállodában – hiszen ő volt Elvis… Főnöke mindig azt mondta neki, hogy ilyen külsővel csak egy kicsit kell igyekeznie, és bármi lehet még.

Tényleg nagyon hasonlított a Királyra… Magas volt, vékony, és ugye az arca… Vigyorgott a tükörbe, és még egyszer gondosan megigazította fényes, dús, barna haját. Ekkor furcsán csillantak meg a szemei, szembogarában mintha egy másik arcot látott volna felvillanni – egy püffedt, fáradt arc nézet rá kissé bambán vissza. Pislogott egyet, de már csak a saját szikrázó kék szemét látta. Megcsóválta a fejét, perdült egyet a tükör előtt és indult randizni.

A férfi zavartan nézett maga elég, ahogy felidézte ezt a fiatalkori emléket. “Ohh bassza meg” – sóhajtott megint, és megperdült a tengelye körül, ahogy régen csinálta, de majdnem a mosógépnek esett.

A dobozba zárt lány (illusztrcáióval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

Órás

Egy nap megállt a karórám,
elmentem hát elemet cserélni.
20 éve ugyan ahhoz az óráshoz járok
egy apró, kopott üzletbe, ahol rengeteg az óra
kicsi, nagy, elektromos, mechanikus
ketyegő, villogó – mindenféle
az órás ugyan úgy néz ki, mint
amikor kamaszként először bementem hozzá:
hórihorgas, kopaszodó, mégis fiatal arcú férfi.
Hiába jár az összes óra, itt megállt az idő
én is kamasznak érzem magam újra…
zavartan álldogálok, nézegetem a rengeteg órát
és azt, ahogy cseréli az elemet az enyémben
az órák csak ketyegnek… az idő mégis megállt…
Aztán megszólalt az órás:
Itt is van. Kész. 2500 forint lesz.
Felteszem és kimegyek az üzletből.
Az idő megint múlik. Zavartan nézegetem az órám.