“…Igazad volt…”

Egy fordított együttműködés… Az egyik fotóm megihlette @kmll_photo-t (Instagram), és szép szöveget írt hozzá.

…igazad volt,

a csend hangos,

a lépteid is felismerem

ahogyan illeszkednek

a mozdulatlan időbe.

Ahogyan szeretek,

az a csend:

lábujjhegyen

a fényből az árnyékba

mit magamból a

mellkasodba teszek,

nem akarom

a szíved meghallja.

Örök élet

Egy délelőtt két idős hölgy kiáltott be hozzám,

akik Isten igéjét hirdették fáradhatatlanul,

álltunk a kerítésnél és beszélgettünk

egyből nagyot ajánlottak:

örök életet a mennyek országában…

türelmesen végighallgattam őket,

de azt nem mondtam el nekik,

hogy nem szeretnék örökké élni

elég, ha egy ideig újjá tudok éledni,

minden fényes, élénk illatú tavasszal

mint a kertben a színes virágok,

kusza bokrok, és girbegurba fák

amik most csendben pihennek,

és várják hogy felébredjenek álmukból…

aztán elköszöntem Isten szolgáitól, és

tovább dolgoztam a kertben.

Takeshi’s Cashew

Soha nem hallottam a Takeshi’s Cashew nevű osztrák zenekarról. A The Keeymen előzenekaraként léptek fel az A38 hajó apró Orr stúdiójában. A koncert előtt valamiért nem hallgattam bele a zenéjükbe, az esemény előtti napokban pedig már direkt nem tettem ezt meg. Ha lehet, még több ilyet fogok még csinálni, bár ezt a mai világban már elég nehéz megtenni. Egyszóval még tavaly, október 24.-én este szembesültem a zenéjükkel, már a hangolásnál látszott, hogy itt valami nagyon érdekes dolog készül, hiszen az egyik tag legalább tízféle fúvós hangszert cipelt fel a színpadra… Aztán elkezdtek játszani…. Funk, nagyon erős basszus, retro, 70′-es évekbeli szintihangzás, szörfgitárok, világzenés ízek, krautrock, afrobeat keveréke. Ez a sok íz mégis nagyon összeért a színpadon, és két dal után már erősen bólogattam. A srácok nagyon lazán, profin zenéltek – kicsit erre tanítottak az este, hogy nyugodtan engedjem el magam, had vigyen az élet, játsszak csak felhőtlenül, de nagy odafigyeléssel, ahogy ők teszik. Azóta, ott vannak a lejátszóban a kocsiban, és mindig emlékeztetnek erre.

Karácsonyi hal

Édesapám megbízott azzal, hogy vegyem meg a karácsonyi vacsorára szánt pontyot. Egy nagy bevásárlóközpontba mentem, ahol baráti áron lehetett megvásárolni a halakat. Gyorsan meg is találtam a halaspultot, ahol egy hatalmas akváriumban nyugodtan úszkáltak a sorsukról mit sem sejtő pontyok. Egy öt kilósat választottam, amit legnagyobb meglepetésemre az eladó egy elfüggönyözött sarokba vitt. A függönyökön boldog, nevető halak fickándoztak. Mellettem egy apa és 5-6 éves forma fia várt a sorban. A függöny mögül tompa puffanások hallatszottak. A kisfiú kissé ijedten kérdezte az apját, hogy mi történik. Az apa gyorsan a fia füleire tapasztotta a kezeit. Amikor aztán vége lett a műveletnek, csak ennyit mondott: “Semmi… semmi“. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám hazahozta az élő halat, amit aztán betettünk egy kád vízbe. Elnézegettem, ahogy szépen úszkál egy pár órát, aztán következett az elkerülhetetlen. Apám nagy és erős kezeivel megfogta a halat, amennyire tudtam én is tartottam a vonagló, síkos testet. Apám másik kezében egy klopfoló-kalapács volt. 3-4 erős ütés után a ponty mozdulatlan lett, a vizet pedig vér színezte meg, ami aztán lassan eloszlott… Ezután kezdődött a hal feldolgozása: a pikkelyek leszedése, bontás, belezés, majd egy nagy késsel szép villákra szabdalta apám a hal testét. Ha sértetlen maradt az úszóhólyag, akkor még játszottam vele, amíg ki nem pukkadt. Közben patkók a hűtőbe kerültek, késő délután be lettek panírozva, majd este felé édesanyám megsütötte őket. A gyertyafényes asztalnál pedig jó ízzel elfogyasztottuk a fél napja még a kádban úszkáló halat. Ez jutott eszembe, akkor ott a bevásárlóközpontban – hogy jobb, hogy gyerekként a függöny mögé nézhettem.

Köd

Egy vers még 2019-ből…

Napokig szürke köd borított mindent

a fákat, a várost, a benne botorkáló embereket

mintha szürke hályog lett volna a szememen

minden régivé halványult és szürkült

mintha saját életem emlékei között jártam volna

egy fekete-fehér, régi-régi filmben,

túl sokáig éltem ebben a városban

ideje lenne máshová költözni,

ott olyan lennék, mint egy újszülött

így járkáltam furcsa hangulatban egy hétig,

aztán végre, csak kisütött a nap.

Fotó: saját.

Józsi bőröndje (illusztrációval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

Józsi megkért, hogy hozzam el a bőröndjét a javítóból

a bőrönd a város másik végén volt a Lehel térnél

kiváltottam, és elkezdtem magam után húzni

úgy tettem, mintha turista lennék és megindultam,

akárcsak a város, én is lomha voltam a nyári melegtől

hiába volt üres a bőrönd, egyre nehezebb lett, ahogy

ismerős házak, terek, helyek, repedések, fénytörések

közt bandukoltam hazafelé – aztán

az ócska metró reszketve siklott a múlt megállói közt

majd a villamos az olvadó síneken csúszkált a

melegtől kába, ideges és szórakozott emberekkel a belsejében

én meg álltam köztük a bőrönddel, ami egyre nehezebb lett

mert mindenféle emlékkel, hangulattal, érzéssel telt meg

amit ez a furcsa, ronda, szépséges város adott nekem

amikor leszálltam a villamosról, alig bírtam levenni

Józsi bőröndjét, aztán csak hazahúztam és azon gondolkodtam,

hogy majdnem az egész életem elfér benne,

aztán kipakoltam lassan belőle, hogy üresen adjam vissza.

Gondnok

Régóta hallgattam már anyám meséiben élő őseim hívását
hogy térjek vissza a neonfényes városból a földhöz
hagyjam ott az épületek, és emberek dzsungelét,
a dülöngélő villamosokat, emlékeimmel zsúfolt tereket
a lüktető dobogást, ami soha nem hagyott nyugodni…
szóval visszatértem a földhöz, a kezem minden nap
piszkos lesz, a körmeim alá megy a föld
egyengetem a talajt, metszek, alakítok…
és engem alakít, tanít bölcsen a kert,
az öreg almafa,a szívós gazok, a bólogató virágok,
a szeszélyes zöldségek, az ezernyi bogár
lassan megtanultam, hogy nem én vagyok az úr,
hanem csak egy gondnok, a Természet alkalmazásában.