Nézem a kertet

Illusztráció: Cholnoky Niki (Instagram: @cholnokyniki)

Nézem a kertet és keresem a választ

körforgás, pusztulás, növekedés

kihúzott gyomok, kibomló, gyönyörű szirmok

hernyó rágta növények, virágba boruló fák

A szív és lélek szabálytalan lüktetése

kifürkészhetetlenebb, titkos tudomány…

Bár elszáradhatnék lassan ősszel, hogy

télen lelkem csak aludjon a hidegben, s hogy

tavasszal üdén, tisztán éledjen újra

Viszem a keresztet

Felveszem vállamra a keresztet
erős párhuzam gondoltam
de találó, ugye tudod?
Szóval felveszem a keresztet
és viszem át a sivatagon,
a hegyeken, a folyókon, mezőkön
a napokon, heteken, hónapokon át
fárasztó, nehéz, gyötrelmes lesz
Na mindegy
Mert vinni akarom, mert jó vinni
Mert remélem elérek egyszer hozzád.

Nagyanyám

“Rossz után mindig jön a jó”

mondogatta gyakran nagyanyám

neki elhiszem ezt

mert látott zörgő gallyként

zsidókat a Dunába hullani

mert nem szerette a Pártot, és az se Őt

így nem lehetett, csak legalsó beosztott

mert egyetlen hosszú éjszakán

gyors fájdalomtól őszült meg

mert akit igazán szeretett

Szíriában vezetett teherautót

szóval neki hiszek

mert mintha semmi nem számítana

néha táncolva jött fel a lépcsőn

a szemei pedig nevettek,

állandóan, álmomban is.

Keresem a várost

Zsebemben gyűjtőjegy,
de inkább gyalog járom a várost
keresem a régi helyeket
fiatalságom nyomait, de lassan minden eltűnik
átépítik, felújítják, lebontják
a város nem is öregszik, csak én
bár nem is… helyesbítek
csak mindketten változunk
szólongatnak a helyek, hangulatok, emberek
néhány még a régi hangon szól
ott leülök egy padra, vagy beülök egy helyre
mintha semmi sem változott volna
Józsival is mindig ilyen helyeken találkozunk
és úgy érzem, hogy még mindig egyetemre járunk…
Nem tudok mit kezdeni az egésszel
Múlik az idő – ez van – szép, és fájdalmas
Amikor már nem leszek, én is beivódok
a város emlékei közé, ott leszek:
egy-egy koszos falon,
a Múzeum körút hirdetőoszlopain,
a Rakpart kövei közt
valamelyik híd, valamelyik kopott pillérén
fénytörés a budai vár egyik macskakövén…

A kazán

Begyújtom az öreg kazánt

régi újságokat teszek a fa közé

édesapám adta őket,

mert jók lesznek begyújtáskor

30-40 évesek a lapok

rég elfeledett arcokat látok rajtuk

valakit még felismerek, valakit már nem

politikusok, színészek, énekesek…

régmúlt dolgok, események: háborúk,

olimpiai győzelmek, valaha volt

fontos dolgok képei villannak fel…

aztán mindent felfalnak a lángok

a kazán a legtöbb újságnál öregebb

a legtöbb dolgot, embert,

ami és aki bennük volt, elnyelt már a feledés

az idő megállíthatatlanul lángol

az én újságaimat is elnyeli egyszer

talán ez az öreg kazán –

talán még akkor is működni fog…

“…Igazad volt…”

Egy fordított együttműködés… Az egyik fotóm megihlette @kmll_photo-t (Instagram), és szép szöveget írt hozzá.

…igazad volt,

a csend hangos,

a lépteid is felismerem

ahogyan illeszkednek

a mozdulatlan időbe.

Ahogyan szeretek,

az a csend:

lábujjhegyen

a fényből az árnyékba

mit magamból a

mellkasodba teszek,

nem akarom

a szíved meghallja.

Örök élet

Egy délelőtt két idős hölgy kiáltott be hozzám,

akik Isten igéjét hirdették fáradhatatlanul,

álltunk a kerítésnél és beszélgettünk

egyből nagyot ajánlottak:

örök életet a mennyek országában…

türelmesen végighallgattam őket,

de azt nem mondtam el nekik,

hogy nem szeretnék örökké élni

elég, ha egy ideig újjá tudok éledni,

minden fényes, élénk illatú tavasszal

mint a kertben a színes virágok,

kusza bokrok, és girbegurba fák

amik most csendben pihennek,

és várják hogy felébredjenek álmukból…

aztán elköszöntem Isten szolgáitól, és

tovább dolgoztam a kertben.

Takeshi’s Cashew

Soha nem hallottam a Takeshi’s Cashew nevű osztrák zenekarról. A The Keeymen előzenekaraként léptek fel az A38 hajó apró Orr stúdiójában. A koncert előtt valamiért nem hallgattam bele a zenéjükbe, az esemény előtti napokban pedig már direkt nem tettem ezt meg. Ha lehet, még több ilyet fogok még csinálni, bár ezt a mai világban már elég nehéz megtenni. Egyszóval még tavaly, október 24.-én este szembesültem a zenéjükkel, már a hangolásnál látszott, hogy itt valami nagyon érdekes dolog készül, hiszen az egyik tag legalább tízféle fúvós hangszert cipelt fel a színpadra… Aztán elkezdtek játszani…. Funk, nagyon erős basszus, retro, 70′-es évekbeli szintihangzás, szörfgitárok, világzenés ízek, krautrock, afrobeat keveréke. Ez a sok íz mégis nagyon összeért a színpadon, és két dal után már erősen bólogattam. A srácok nagyon lazán, profin zenéltek – kicsit erre tanítottak az este, hogy nyugodtan engedjem el magam, had vigyen az élet, játsszak csak felhőtlenül, de nagy odafigyeléssel, ahogy ők teszik. Azóta, ott vannak a lejátszóban a kocsiban, és mindig emlékeztetnek erre.

Karácsonyi hal

Édesapám megbízott azzal, hogy vegyem meg a karácsonyi vacsorára szánt pontyot. Egy nagy bevásárlóközpontba mentem, ahol baráti áron lehetett megvásárolni a halakat. Gyorsan meg is találtam a halaspultot, ahol egy hatalmas akváriumban nyugodtan úszkáltak a sorsukról mit sem sejtő pontyok. Egy öt kilósat választottam, amit legnagyobb meglepetésemre az eladó egy elfüggönyözött sarokba vitt. A függönyökön boldog, nevető halak fickándoztak. Mellettem egy apa és 5-6 éves forma fia várt a sorban. A függöny mögül tompa puffanások hallatszottak. A kisfiú kissé ijedten kérdezte az apját, hogy mi történik. Az apa gyorsan a fia füleire tapasztotta a kezeit. Amikor aztán vége lett a műveletnek, csak ennyit mondott: “Semmi… semmi“. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám hazahozta az élő halat, amit aztán betettünk egy kád vízbe. Elnézegettem, ahogy szépen úszkál egy pár órát, aztán következett az elkerülhetetlen. Apám nagy és erős kezeivel megfogta a halat, amennyire tudtam én is tartottam a vonagló, síkos testet. Apám másik kezében egy klopfoló-kalapács volt. 3-4 erős ütés után a ponty mozdulatlan lett, a vizet pedig vér színezte meg, ami aztán lassan eloszlott… Ezután kezdődött a hal feldolgozása: a pikkelyek leszedése, bontás, belezés, majd egy nagy késsel szép villákra szabdalta apám a hal testét. Ha sértetlen maradt az úszóhólyag, akkor még játszottam vele, amíg ki nem pukkadt. Közben patkók a hűtőbe kerültek, késő délután be lettek panírozva, majd este felé édesanyám megsütötte őket. A gyertyafényes asztalnál pedig jó ízzel elfogyasztottuk a fél napja még a kádban úszkáló halat. Ez jutott eszembe, akkor ott a bevásárlóközpontban – hogy jobb, hogy gyerekként a függöny mögé nézhettem.