Szökés

Úgy tűnik, hogy végtelen az út,

bármilyen gyorsan is hajtok

120, 130, 140, 150…

a Nap közben lemegy, sötét lesz

az égen csillagok villannak

bennem meg emlékek,

amelyeket azt hittem elhagytam,

bármennyire is száguldok

az idő mintha az utastérbe

szorult volna, nyúlósan, sűrűn

kavarog, és az ablakra

vetít arcokat, helyeket, képeket

régi érzések söpörnek át rajtam,

aztán kiröpülnek a nyitott ablakon,

de újabbak jönnek, csak jönnek

a pálya menti lámpák fénye

fényes csíkká  nyúlik,

közben zene szól –

“Now drive me far – away, away, away”*

de nem segít, az idő árad tovább…

 

 

*Deftones –Be Quiet And Drive (Far Away)

 

Bús vers sörrel

Az Öregember ma is Jobb, mint otthonban ült, és a szokásos sörét kortyolta. Messze jártak a gondolatai, miközben nézte nagy korsó sörét, majd írni kezdett:

Aranyló délutáni fény süt át a korsón

a pillanatok úgy pattannak el, mint

a sörben a buborékok, amelyekben

régi arcokat, régi helyeket látok

az arcok tulajdonosaival tán’

soha többé nem találkozom,

a csodajó helyeken nem járok

soha többé – szép tereken,

kopott, öreg házak között,

eldugott kocsmákban, vagy

valamelyik ősi tenger partján…

Helyette csak minden nap

emlékezek egy régi életre,

amely talán nem is az enyém,

lehet csak ebben a korsóban,

ebben az arany kavargásban létezik,

bár úgy volna, bár úgy volna.

Miután az Öregember leírta ezeket a sorokat, megjelent az asztalnál, egyik régi cimborája, Béla – aki még élt – , és kutyája, akit szintén Bélának hívtak. A hórihorgas Béla leült vele szemben, rendelt egy sört, elolvasta az irományt, majd így szólt ősz fejét csóválva: Ejh, mit sajnáltatod magad!? Még élünk cimbora, 60 éve vagyunk barátok, tudunk járni, tudunk inni! Minek írsz ilyen badarságokat?! Béla kutya, aki maga is vén volt – 15 éves – helyeslően vakkantott.

 

 

 

 

Csak a szél az…

A kisfiú egyre nyugtalanabbul aludt, és csak jobbra-balra forgolódott az ágyában, a régi családi ház felső szintjén. Odakint vihar tombolt, villámlott, eső dobolt az ablakon, a régi ablakkeretek pedig keservesen nyikorogtak a hatalmas szélben. A gyermek hirtelen úgy érezte valami, vagy valaki közeledik feléje, hűvös, hideg szellő kíséretében. Nem mert felnézni, inkább hasra fordult, és fejére húzta a takarót, így remélve fedezéket. A fiú nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy álmodik, vagy valóban közelít felé “valami”. Egyre hidegebb légáramlatot érzett maga körül, majd hirtelen erősödő nyomást érzett a paplanon. Furcsa, reszelős hangot hallott menedékéből: Hááááááááááááááááááááááá! Nem bírta tovább, zilálva felriadt és hangosan kiabálni kezdett: Apa, apa!!! Apja gyorsan szobájához ért, kinyitotta az ajtót, és odasietett az ágyban fekvő fiához, aki a izzadságtól csatakosan nyújtott felé karját. Apa! Egy szellem volt, vagy lidérc, vagy valami!!! Az apja csak mosolygott, karjába kapta a még reszkető fiát, és így szólt: Ejnye, már 7 éves vagy, és már megint a szellem, mi?! Nem kell félni, csak a szél az! Látod? – és karjában fiával körbement a szobában, megnézték a zárt, de még mindig nyikorgó ablakokat. A fiú csakhamar megnyugodott, és hagyta, hogy apja visszategye az ágyba.

Sok sok évvel később a fiú felnőtt, családot alapított, és örökölvén a házat, feleségével és kisfiával élt benne. Egy napon új nyílászárókkal szerelték fel a házat, a régi, ódon fakereteket pedig kidobták. Kérem szépen, ez nem fog nyikorogni, és száz százalékosan szigetel – mondta a cserét végrehajtó szakember. Mindenki nagyon elégedett volt tehát. Egy éjszaka nagy vihar kerekedett, és a férfi egyszer csak arra riadt, hogy fia kiáltozik: Apa!! Valaki van itt! Apa!!! A férfi szaporán a gyerekszobához sietett, benyitott, és felkapta fiát. Ejh már, megint rosszat álmodtál? Hisz nincs itt senki! Csak a vihart hallod odakintről! Leült az ágy szélére, és megsimogatta fia fejét. Körbemutatott a szobában: Látod, senki és semmi nincs itt! Csak a szél zúg odakint! Ahogy fia mellett ült, az apa mintha hideg szellő érintette volna meg, és minta megnyikordultak volna a műanyag nyílászárók. Csak a szél az, csak a szél az – ismételte el még egyszer, de gyanakodva nézte az ablakokat.

A határban

Forróság, a kifeszített kék égen, csak a Nap ballag komótosan a maga útján, sehol egy felhő, amely enyhítené a földet szántó sugarakat. A férfi előtt poros út, alatta öreg, nyűtt bicikli. A férfin rövid gatya, atléta, és szalmakalap. “Pont, mint gyerekkoromban” – gondolta, és elmosolyodott. Lassan karikázott, közben nézelődött. Jobbra frissen kaszált rét, erdővel szegélyezve, balra szőke szántóföldek, búzával, közte pirosan felvillanó pipacsokkal. Csend volt látszólag, de amikor a férfi fülelni kezdett, biciklije nyikorgásán kívül egyre több hangot hallott meg: tikkadt tücsök fáradt hegedűjét, táncoló verebek neszezését, valami énekesmadár rikkantását, egy-egy szellő zizzenését a száraz búzán. A férfit nagy nyugalom öntötte el, nem is gondolt semmire csak nézte a látszólag egyhangú, sík tájat. A szokványos, napi gondjai valahol eltűntek út közben, leperegtek róla az izzadságával együtt az út porába, amely szomjasan felitta őket. Az előtte elterülő út messzire nyúlt, a forróságtól a táj távoli pontjai elmosódtak, a levegő pedig furcsán vibrált. A férfi hunyorgott, meresztette a szemét, mert messze-messze egy biciklin ülő gyerekre lett figyelmes. Gyorsabban kezdett hajtani, de sehogy sem sikerült közelebb kerülnie a fiúhoz, aki meg-megállt, és vékony karjaival integetett felé. Furcsa mód ismerős volt neki a fiú, olyan volt, mint ő gyerekkorában – sovány, egyszálbél, kócos szőke hajjal, élénken villanó kék szemekkel. A férfi hiába tekert teljes erővel – de a fiú ugyan olyan távolinak látszott – egyre fáradtabb lett, szédült, és csillagokat látott…

Este a férfit hiába kereste a családja, csak egy furcsa nyüzüge, csálé szalmakalapot viselő gyerek állított be hozzájuk vigyorogva. A férfit hiába kereste a rendőrség – biciklijének nyomai bár jól kivehetőek voltak, egy idő után egyszerűen eltűntek az út porában. “Nyom nélkül eltűnt” – így aztán eltűnt személynek nyilvánították. A gyerek a Gyámhatóság felügyelete alá került, majd fél év után nevelőszülőkhöz küldték, akik bár nagyon megszerették, mindig valami furcsa idegenséget éreztek benne – túl felnőttesen gondolkodott, lenézte a többi idétlen gyereket, és néha nagyon nyugtalanítóan tudott nézni.

Nagyváros

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.