A véletlen folytán hallottam meg Josh Ritter Homecoming című dalát. Tévében vagy rádióban itt Magyarországon egész biztos nem hallottam volna, helyette egy rendkívül jó amerikai sorozat, a Billions szezonzáró részének végén. A sorozatot szintén nem lehet itthon megnézni, de mindent meg lehet oldani. Egyszóval véletlenül botlottam Josh Ritterbe, aki kicsit a fiatal Springsteenre emlékeztet. A dal pedig éppen akkor talált meg, amikor hazavetődtem, Csepelre, ahol felnőttem. A zene hangulata, és a különös érzés, amit azon az estén érzetem, egészen egybeesett. Sétáltam haza, már jócskán sötét volt, és minden olyan volt, mint gyerek, meg fiatalkoromban. És valóban, nem sok minden változott. A HÉV megálló ugyan olyan, csak a fák nőttek meg, a tízemeletesek éppen olyan fenségesen, de piszkosan magasodnak, a lakásokból pedig fény hunyorog kifelé, a buszok egy része még mindig legalább 30 éves, a házak közt magas fák hajlonganak a szélben, a gagyi dolgokat áruló trafik már karácsonyi kivilágítást kapott, a kínai üzlet előtt lepattant, a reményt kereső férfiak isznak dobozos sört, a csikket meg eldobják a járdára. Az idő megállt nekik, de nekem is, mintha semmi sem tudna itt változni, de jó ez így ahogy van.