B. minden reggel munkába menet kocsijából nézte a mezőn szaladgáló nyulakat. Egyszerre irigyelte és csodálta őket, amiért kint szaladgálhattak a zöld fűben, míg neki a közeli ipari telepre kellett mennie dolgozni. Bent a munkahelyén aztán nap mint nap ugyan azt kellett kiállnia – szekírozta a főnök, a vezérigazgató, ingerült, felbőszült ügyfelek hívták, vagy a kollégák sületlenségeit hallgatta naphosszat. Otthon sem volt jobb, feleségétől elhidegült, gyerekei kamaszok voltak, akik kutyába’ sem vették. Egyik reggel útban a munkába megállt a mező mellett és a nyulakat nézte. “Bárcsak nyúl lehetnék!” – gondolta magában. Ezután különös dolog történt. Éles, átható fájdalmat érzett, a világ körülötte hatalmasra nőtt, majd egy időre elájult. Magához térve saját kocsiját hatalmasnak látta, szinte a kerék feléig sem ért fel, a fű és a bokrok szinte egy szintbe kerültek látóterével. Lenézett kezeire és lábaira. Megrökönyödve tapasztalta, hogy szőrös nyúltappancsokat lát. Tétován megmozdult, érezte, hogy négy lába a talajt éri. Ugrott egyet, majd még egyet, mozgása egyre gyorsult. Euforikus öröm töltötte el, ahogy egyre magabiztosabban szedte lábait. Szinte száguldott, és csakhamar meglátta a többi nyulat is. “Most akkor tényleg nyúl vagyok! Szabad vagyok! Jó lesz ez! Találok egy feleséget, egész nap azt csinálok, amit akarok” – gondolta magában. A nyúl-lét azonban nem volt fenékig tejfel, sőt maga volt a rémálom. A nagy baknyulak nem fogadták kedvesen B.-t – jól megverték, és elüldözték. Az este hideg volt, még a B. kaparta nyomorúságos lyukban is, nappal pedig az égen keringő, táplálék után kutató sasok rémítették halálra az emberből lett nyulat. Pár napig ment ez csak így, ezután B. egy este elkeseredésében elszökdécselt egészen néhai munkahelyére, az ipartelepre. A bejárathoz érve észrevette őt az öreg portás, aki nagyon meglepődött a nyúl láttán. “Segítsen! Én vagyok az B.!” – kiáltozta B., de csak érthetetlen nyöszörgés jött ki száján. A portás körülnézett, majd megfogta B.-t, és így szólt: “Jaj, Te nyuszi, mit keresel itt? De jó, hogy itt vagy!” B. kezdett megnyugodni az öregember ölében, ám hitelen szorítást érzett a nyakán, ami egyre csak erősödött. B. nyaka elroppant, és kilehelte lelkét. Az öreg portás hazavitte, és remek nyúlpaprikást főzött belőle.
Hónap: 2015 október
A ház
A hat emelet magas ház az óvárosban állt már több, mint 300 éve. Pazarul faragott, a bejáratot övező oszlopok, a míves korlátú erkélyek, az égbe törő kis tornyok hirdették hajdan volt építőinek dicsőségét. Az erre járó turisták csodálva nézték a kézzel faragott téglákból álló épületet, és nem szalasztották el soha, hogy lefotózzák. A házban egy idős házaspár is élt, finom emberek, akik olyanok voltak, mint a régi lakók – egy letűnt, tán sohasem volt kor utolsó képviselői. A ház többi lakását már az új kor új emberei lakták, akik kissé feszengtek a régi korok emlékeivel telített háztól. Hangosak voltak, műveletlenek, és néha egyiküket-másikukat az a homályos érzés érintette meg, hogy egyáltalán nem méltóak ebben nemes házban élni. Persze eme gondolataikat gyorsan elhessegették, s élték harsány életüket a csendes falak között. Egy nap a két idős lakó eltávozott az élők sorából – különös módon, hiszen akárcsak Philemon és Baucis, egyszerre hunyt ki bennünk az élet halványan pislákoló lángja. A szomorú eset után különös és véres esemény következett, amire egyszerűen senki nem talált magyarázatot. Történt ugyanis, hogy az idős pár temetése után a ház egy éjszaka félelmetes robajjal összeomlott, maga alá temetve összes lakóját.
Lovagok
A középkorú férfi unottan ült az irodában, és figyelte munkatársait, akik a cég érdekeit szem előtt tartva agilisen, proaktívan, rendkívül motiváltan és hatékonyan tevékenykedtek. Az ő gondolatai egészen máshol jártak, egyáltalán nem a munkája körül. E gondolatok hatására, egy hirtelen és vidám ötlettől vezérelve, felhívta egy régi-régi barátját, akivel már nemigen keresték egymást, s leginkább a közösen eltöltött gyermekkor meseszerűnek tűnő emléke kötötte össze őket. Szóval felhívta hát a régi barátot, aki szintén egy hatalmas irodaházban ült, egy iratokkal teli asztalnál. A szokványos kérdések után, mint például a hogy vagy?, milyen a munka? után egy szokatlan kérdés következett:
– Emlékszel-e amikor még lovagok voltunk, dicső csatákba indultunk? Lenne-e kedved újra harci ménre ülni? Találkozzunk a csatamezőn!
A két férfi a város szélén találkozott, ahol a hatalmas zöldellő mezők ugyan úgy terültek el, mint gyermekkorukban. A táj most ködbe burkolózott, a Nap csak halványan világította meg, az eső áztatta, őszi mezőket. Mind a ketten vadonatúj kerékpárt toltak, szép új, modern modelleket – a régiek már réges-rég elkallódtak a hosszú évek alatt. Mindketten a munkahelyi öltözetükben, zakóban, szövetnadrágban és nyakkendőben voltak. Felszálltak a kerékpárokra, és eleinte kissé bizonytalanul kezdtek tekerni, majd egyre jobban belemelegedtek a mozgásba. Olyan volt, mint rég, amikor csatába indultak a szénabálák ellen, hosszú botokat lengetve. Ménjeik fújtattak, orrukból ömlött a pára, ők ordítva emelték magasba kardjaikat. Lassan eltűntek a ködben, és soha többé nem látta őket senki…
Pihenő
Isten a Holdon egy nyugszékben üldögél, fején fejhallgató. Félig-meddig bóbiskol. Kisvártatva megjelenik az Sátán, aki nagyon fáradtnak, elcsigázottnak tűnik.
– Isten, mit csinálsz Te itt?!
– Elegem volt, hogy ez a sok ember – még az is, aki nem hisz bennem – azt ismételgeti, hogy “jaj, Istenem!”. Állandóan hasogat a fejem, muszáj pihennem egy kicsit. Mentségükre szól, hogy ezt a zenelejátszó készüléket az emberek találták ki, egy kis nyugalmat ad.
A Sátánnak láthatóan nagyon tetszik a dolog, és így szól:
– Nekem is elegem van, a Pokolban alig van hely, és nem bírom hallgatni egész nap az alördögjeim által megkínzottak ordibálását. Csatlakozhatok?
Isten gyorsan elővarázsol még egy széket, és egy zenelejátszót, majd így szól:
Foglalj helyet Sátán! Nagyon tudom ajánlani, a 70’-es évek pszichedelikus rockját!
Rondák vagyunk
Az Isten és a Sátán egyszer összefutnak.
Isten így szól:
Nem nézel ki valami jól Sátán.
Pata, szőrös láb, rőt, vörös bőr, hatalmas szarvak. A Sátán szomorúan bólogat, és így válaszol:
Hát Te sem panaszkodhatsz, kedves ellenségem!
A reszketeg öregember, gubancos hajjal, nagy szakállal és bottal csak csóválja a fejét. Majd megadóan sóhajt:
Valamit nagyon elrontottunk, hogy így gondolnak ránk az emberek!
Apa
A kisfiú nagyon büszke volt apjára. Csodálattal nézte minden késő délután, amikor hazaért. Hatalmas termetű volt, munkaruhája piszkosan, olajosan feszült rá, nagy, kérges kezei is feketék voltak. Gépeket szerelt egy óriási gyárban, nehéz alkatrészeket cipelt, gomolygó, fekete koromban, és füstben. A gyermek gyakran elképzelte apját, ahogy komor csarnokokban jár a sérült, bénán heverő, behemót gépek között, hogy megjavítsa őket. Felnézett rá, és gyakran gondolt arra, hogy ő is gépeket szeretne javítani, ha felnő. Az apa fáradtan mosolygott mindig, amikor megérkezett egyszerű, de barátságos lakásukba, megölelte feleségét, meg a fiát. Aztán tiszta ruhát öltött, vacsoráztak, este pedig mesélt a kisfiúnak, zengő, mély hangján. Szép, érdekes, néha félelmetes történetek voltak ezek, amelyeket nagyon szeretett a fiú, és mély, megnyugtató álomba merült tőlük. Egy nap az apa egy kissé kapatosan ért haza, szerencsére azonban békés részeg volt. Az asszony kicsit korholta, de ugyanúgy elé rakta a vacsorát mint minden nap. Este a férfi ugyan úgy leült a fiú ágya mellé, hogy meséljen. Eleinte hosszan hallgatott, majd elmondta, hogy piszkos, és mocskos a munka, amit csinál, és nem szereti, kevés pénzt kap, de muszáj elindulnia minden reggel. Elmondott azért egy mesét, kissé akadozva, majd lekapcsolta a gyerek szobájában a lámpát, és halkan kiment. A kisfiú késő éjjelig sírt, és álma nyugtalan volt.
A remete
A középkorú férfi egyre rosszabbul érezte magát a nagyvárosban, bár mindene megvolt – feleség, gyerek, munka, megbecsülés, viszonylagos jólét. A város azonban egyre fojtogatóbb lett számára, a munkába járás, és hazafelé út valóságos kínszenvedéssé váltak számára. Az emberek – férfiak, nők, gyerekek – megszámlálhatatlanul áradtak és áramlottak ideges, zsibolygó masszaként körülötte. Nem győzte kerülgetni őket, és befogta fülét, hogy ne hallja egyre erősödő hangjukat. Saját lakásában sem volt jobb a helyzet, a város moraja folytonosan fülében zúgott, a szomszédok halk motozása pedig éles, karcoló hangként sértette fülét. Az orvosok tehetetlenül álltak a férfi állapota előtt, nem használt semmilyen kezelés. A férfi egy nap mégis megtalálta a megoldást – ugyanis elolvasta Remete Szent Pál életét. A végsőkig zaklatott ember elhagyta családját, vagyonát rájuk hagyta, és kiköltözött egy messzi sivatagba. A végtelen, forró dűnék között csendet, nyugalmat, és harmóniát talált. Szőrcsuhát öltött, eddig ápolt külseje csapzottá vált, hosszú haja és szakálla lett. Egy szikla tövében telepedett le, s itt elmélkedett naphosszat, különös utazásokat téve lelkének eddig nem ismert tartományaiban. Nyugalma azonban nem tartott soká, mivel példáját követve a városokból egyre többen költöztek a sivatagba remetének. Eleinte a dolog nem volt zavaró, hiszen hely az volt bőven, de az emberek – férfiak és nők – egyre csak áradtak. Megjelentek az üzletek is, ahol remete-ruhát, remetéknek való lakhelyet – sátrat, vagy oszlopot – lehetett vásárolni. Egyre nagyobb lett a zaj, a sivatag megtelt remetékkel, egymás hegyén-hátán éltek, és elkeseredve keresték a nyugalmat. A férfi nem bírta tovább, az egyre növekvő tömeget, és elviselhetetlen, zsongó zajukat, és levette magát a lakhelyéül szolgáló szikláról.
Egál
Egy nap az Ördög úgy döntött, hogy körülnéz, mi újság a világban. Ahogy magát álcázva járt-kelt az emberek között, megdöbbenve tapasztalta, hogy rengetegen rosszak, sőt divat rossznak lenni. A filmekben, videoklipekben paráználkodnak, rengeteg a háború, amelyekben halomra ölik egymást az emberek. Őt a Sátánt, rengeteg metálegyüttes dicsőíti, pólókon és különféle tárgyakon van a képmása. Az Ördög nagyon elégedett volt, és megkereste Istent és kérkedett hatalmával. Isten megadóan hallgatta, majd így szólt:
– Igazad van, elég jó eredmények, de még nekem is vannak számosan híveim. Belátom, hogy egy szinten vagyunk, vége a száműzetésednek.
– Majd meglátjuk, hogy mi lesz ott lent – mondta az Ördög.
– Igen, de most igyunk. Belefáradtam, hogy őket nézzem -válaszolta Isten.
Hát leültek egy asztalhoz a mennyei palotában, és söröztek.
Az öreg és a Halál
Az öreg fickó a Jobb, mint otthon presszóban ült, szokásos asztalánál. Esteledett, ősz volt, sárgás-barna fény festette színesre a falakat. Jó kis napja volt, elég sokat sikerült írnia, arról, amikor még fiatal volt, dús haja volt, és sokkal többet tudott inni. Persze így sem panaszkodhatott, sokadik korsó barna sörét szopogatta. Nyugalmát hirtelen furcsa dolog zavarta meg. Az amúgy éppen üres presszó elsötétedett, a pultos sem volt sehol. Ellenben az ajtón lassú, méltóságteljes léptekkel, fekete palástban, kaszával besétált a Halál. A kaszáját a falhoz támasztotta, majd leült az öregemberhez és így szólt:
– Lejárt az időd, hát elviszlek.
Az öreg igencsak megijedt, de nem mutatta, inkább így szólt:
– Ez a barna sör selymes, mégis erős, feltétlen meg kell kóstolnod!
A Halál elfogadott egy korsóval, így elkezdtek inni. Lassan, megfontoltan ittak mind a ketten, a Halál az öregembert nézte és kiolvasta az életét annak kék szemeiből. Az öregember viszont nem látott semmit a kaszás fekete szemeiben, csak a végtelen, hideg, sötét űrt.
Egy korsó, két korsó, három korsó, négy korsó, öt korsó, hat korsó… A Halál lassan elbódult, és horkolva lehanyatlott az asztalra. Az öregember mosolyogva kitámolygott a presszóból.
A hős
Éppen munkába sietett, amikor a mellette lévő autóúton éles fékezés után az árokba fordult egy Ford kocsi. A sofőr eszméletlenül, beszíjazva hevert a roncsban, a benzin szivárgott. A férfi meredten bámult és ezeket gondolta: Tiszta sár leszek, ha bemászok érte, elkések a munkából… Miért itt borult fel ez a seggfej? El is fogok késni, ez már biztos. Szaladjak el? Folyik a benzin, be fog lobbani! Az ő baja, hülye, barom.
A férfi aztán mégis kimentette az áldozatot. Délután, amikor interjút készítettek vele, azt kérdezte a riporternő:
– Mi volt az első gondolata, amikor meglátta a tragédiát? Hogy tudott ilyen bátran cselekedni?
A férfi ezt válaszolta:
– Ilyenkor nem gondolkodik az ember. Tettem, amit tennem kellett.
Rövidek 