El tiempo corre como caballos salvajes,
Quiero escalar en vano,
No tengo éxito y solo los miro.
Megpróbálkoztam egy rövidke vers írásával spanyolul. Évekig tanultam régen, és mostanában kezdtem feleleveníteni. Szeretem a spanyol nyelv zenéjét, és sajátos “ízeit”. A nyúlfarknyi verset egy mexikói ismerősöm hagyta jóvá. Magyar fordításban így szól:
Úgy rohan az idő, mint a vadlovak,
én hiába akarok felkapaszkodni rájuk,
nem sikerül, és csak nézem őket.
1.
A selejtes, törött árut nem vesszük meg
inkább visszarakjuk a helyére,
belőlem több darab hiányzik.
Régiségnek azonban még el lehet adni.
2.
Mindenki csendben van az álló villamoson
egy pisszenést se hallani,
olyan mintha egy színházban lennénk –
bentről nézzük, ahogy az utcán zajlik az előadás.
3.
A nyilvánvaló nem kell,
a sejtelmes, rejtélyes annál inkább.
Hát nem nyilvánvaló?
4.
Azt mondják nem látszanak rajtam az érzelmek
így is van,
kívülről japán vagyok, de a szívem spanyol…
5.
Bár sosem feddted fel magad, és
csak egy megfejtetlen titok maradtál,
akaratlanul, könnyedén felnyitottál.
Fogadd el egy konzervdoboz háláját.
6.
Miért várjak olyasvalakire, aki másra vár?
A “várásom” egy gyűrött parkolási bírság értesítőjén szerepel.
Beteszem egy könyvbe, hogy évek múlva majd megtaláljam.
Véletlenül.
Tipikus szinti-pop dal, ami kicsit idétlen, de a refrénnél nagyon emelkedett, komoly lesz, az effektek pedig tényleg az űrbe repítenek (ráadásul a sci-fit imádom). Bele lehet gondolni nagy távlatokat ezekbe a hangokba, el lehet révedni a múltban, vagy a jövőt tervezni – vagy mindkettőt egyszerre… Aztán úgy esett, hogy sokkal több lett ez a dal, mint ami. Ez a dal szólt, amikor balesetet szenvedtem/okoztam és majdnem kioltottuk egy másik emberrel egymás életét. “Drifting, falling, Floating weightless, Calling, calling home…” aztán megtörtént minden, amit le se lehet írni, mert a Halál ilyen közelségét csak körül tudnám írni ügyetlenül – vagy még azt se. Itt van belezárva minden jeges pillanat ebbe a fura dalba, amit egy évig nem is bírtam meghallgatni… De bele van zárva a szerencsénk is, és minden jó, ami velem történik azóta is, illetve az a valaki is ott van benne, aki egykor voltam. Végül mégiscsak a távlatokról szól leginkább ez a dal…
A dalok olyanok, mint a bányák – tele járatokkal, alagutakkal, mindenféle tárnákkal. Valamelyik egyszerűbb, valamelyik pedig végtelenül bonyolult. Valamelyikben csak vas, vagy éppen arany van, valamelyikben mindenféle fém, és kincs. A Wolf Alice Silkje hihetetlenül gazdag számomra – mindenféle érzés benne van, amit megtapasztaltam az elmúlt időkben. Mit jelent elveszteni valamit, mit jelent majdnem nyerni valamit, milyen érzés megváltozni (mint maga a dal menet közben), milyen remek, lehetőségekkel teli egyedül, és milyen félelmetes egyedül – nagyapámat most értem meg igazán – mennyi nagyszerű emberre számíthatok, és mi mindent kibírok, a fene se gondolta volna.
Olyan vagyok, mint egy babonás vénasszony
gyűrűket viselek, amikről azt hiszem, hogy szerencsét hoznak
védelmező karkötőket Kefalóniáról és Zakynthosról
ősrégi kolostorokból, amit csöndes papok árultak
mellettük egy tibeti áldózsinór is van rajtam,
amit egy rejtelmes és különös nőtől kaptam
a lakásban ördögűző tarkabarka csecsebecse is van, Nápolyból
a kocsiban fényes ametiszt függő a Vezúv mellől,
amely szintén a elűzi a gonoszt, és megvéd a bajtól
meg egy szép fakereszt, Sartiról, amiről
persze szintén azt hiszem, hogy megóv.
Mindent egybevéve működnek, mert
nagyon sokszor botlik belém a vakszerencse
a nagy bajok, és vereségek sem törtek meg
és bármikor el tudok még mosolyodni
– ez is valami, sőt.
A skót énekes Jon Fratelli munkássága különösebben nem áll hozzám közel, egy dala azonban mégis fontos számomra. A Crazy Lovers Song tipikus példája annak, hogy vannak zenék, amelyek merő véletlenségből megtalálják az embert, bekúsznak a tudatába, a bőre alá, és fontossá vállnak számára. A Crazy Lovers Song nekem valamiféle kapaszkodó volt egy nehéz időszakban – olyan volt, mint valami bója a tengeren. Nem volt erőm kiúszni a partra, így jobb híján ebbe a bójába kapaszkodtam, így aztán nem süllyedtem el. Furcsa dal, mert egyszerre himnikus, nagyívű, melankolikus – másrészről Fratelli hanyag éneklésének és a jó kis zongorának köszönhetően van benne valami reménykeltő érzés is. Rengeteg dolog van ebben a dalban: egy vég, egy lehetséges kezdet, a nyugalmas vagy éppen nyugtalan gondolkodással töltött éjszakák, szomorúság, meg remény. Aztán a bóját elengedtem, sikerült kiúszni egy szigetre, ahol remekül érzem magam. Néha meghallgatom a dalt, és emlékezek a tengeren való hánykolódásra.
Pont elég, pont nem sok, pont nem kevés
ennyit igyál ne többet, ne kevesebbet
ne legyél részeg, csak éppen spicces –
hazafelé sétálok, szemerkél az eső
finom selymes zuhany – gondolom
fénylik az utcakő, fénylik az egész város és
úgy érzem minden rendben, hogy minden jó,
hogy minden lehetséges, hogy erős vagyok,
hogy talán jó vagyok, hogy Te az enyém leszel,
hogy, hogy, hogy, ezer és még ezer hogy…
hidd el, élj és ragyogj, mint most
az esti, langyos esőben az utcakő.
Neked, aki még meg sem születtél, de
remélem leszel majd egyszer,
anyáddal együtt imádni foglak.
Megtanítalak először is szeretni,
magad, meg a másik embereket
megtanítalak, hogyan legyél erős,
és szelíd egyszerre, mint én
megtanítalak, hogyan járd az erdőt,
meg a másik rengeteget – a várost
megtanítlak a történetek tiszteletére,
míg kicsi vagy mesélek neked minden este
hátha majd egyszer Te is mesélsz másoknak
megtanítalak biciklizni, úszni,
fára mászni, meg autót vezetni,
és fogom majd a kezed, aztán,
ha kell majd elengedem, fiam.
2018. szept. 12.
1.
Én vagyok a királyság nélküli király
Folyton vereséget szenvedek, és nincs semmim,
mégis ott van a korona a fejemen.
2.
Férfi és nő között vékony drótkötél feszül,
ezen közelítenek egymáshoz szépen lassan,
én bolond azonban egyből elkezdtem rohanni.
3.
A tükörből néha egy meglett férfi,
néha egy bolondos kölök néz vissza rám
mindkettő vagyok, és egyik sem.
4.
Önkívületben ordítok egy bokszmeccsen
Kiöltözve, nyugodtan nézek egy színdarabot
mindkettőt szeretem, mert mindkettő dráma.
5.
A drótkerítésen fennakadt egy falevél,
amit az őszi szél odafújt.
Néha én vagyok a levél, néha a kerítés.
Megvetett ágy, éjjeliszekrény Bibliával,
amit senki sem olvas – én néha,
de legtöbbször csak megnézem megszokásból,
hogy megvan-e a kis szekrény fiókjában
így vigyáz rám Isten, talán – gondolom
Tévé, minibár pici üvegekkel, furcsa színű szőnyeg,
furcsa színű függöny, üres szekrény akasztókkal,
fürdőszoba kis pohárral, kis szappannal,
mindig ugyanaz, mindig kicsit más
otthontalan meghittség, jellegtelen ismerősség
itthon vagyok megint idegenben, egy szobában.
Rövidek 