Bár 1932-ben íródott, az Utazás az éjszaka mélyére ma is felkavaró és felforgató könyv, olyannyira, hogy a legtöbb kortárs író csak maszatol Célinehez képest. Míg Proust a metaforák és metonímiák erdején keresztül vezeti az embert, Céline-nél a trágárság, és emberi őrület ömlik megállíthatatlanul. Szinte suhan a szöveg, mindenki magyaráz, káromkodik, kiabál, ordít, de olyan intenzitással, hogy majd beleszédül az ember. Olyan mintha a Zazie a metrónt nézném. Kapkodás, céltalannak látszó hülyeség-özön, áradó, töredékes, szétzilált, néha már fárasztó mondatok, amelyek mögött mégis minden ott rejtőzik, ami számít. Nyugtalanságot, nyomasztó érzéseket, és haragot kelt az emberben ez a könyv. Celine hőse Bardamu harcol az I. világháborúban, Afrikában szolgálja hazáját Franciaországot, megjárja New Yorkot, hogy aztán hazatérjen Párizsba. Bárhol jár, az emberi aljasság, kegyetlenség veszi körül, a jó szándék, vagy jóság csak néha csillan meg. Bardamu éles cinizmussal, ironikusan, minden hazugságot leleplező éleslátással meséli el hányadtatásait. A nagy eszmék, hangzatos szavak nevetséges, szemforgató hazugságokká válnak. Haza, szeretet, szerelem, barátság – üres, értéktelen fogalmakká válnak az egyre aljasuló társadalomban. Bár a század első felében vagyunk Céline felfedi az akkor formálódó fogyasztói társadalom visszásságait, a hazaszeretetet sulykoló hullagyártó kormányokon keresztül, a bérmunkások gépies életén át, a szórakoztatóipar ürességéig. Közben egyszerre nevetek az elbeszélő szarkasztikus humorán és egyszerre vagyok dühös, mennék ki a világba, hogy felforgassam azt. Aztán leteszem a könyvet, és a valami nyugtalanító, rossz érzés marad csupán. Nincs semmi pozitív végkifejlet, vagy megnyugtató bölcsesség. Nem marad más, csak a makacs szembenállás, az egyénre nehezedő mindenféle hatalom, és ostoba elvárások tagadása, ragaszkodás a szuverenitáshoz, meg valami jó keresése, és megtartása.