Fiatalon, önfeledten szórtam zsebemből az időt
akárhol is jártam éppen, csengve hullott szerte-szét
Mostanra zsugori gyűjtögető lettem,
mint álmai előtt Ebenezer Scrooge, így
ládába zárom az időt, erős lakatot teszek rá
a kulcsot kapzsin, féltve rejtegetem, mégis
időm pedig egyre csak fogy és fogy…
A legtöbben győzni akarnak – mindig,
de nem tudják igazán, hogy miért.
Az óvoda óta kell ilyesmiket hallgatnom:
Én ezt jobban tudom! Én ezt jobban csinálom!
Én leszek az első! A legjobb leszek!
Lenyomlak simán! Győzni fogok érted!?
Értem én, csak éppen köpök rá, nem érdekel,
mert én senkit sem akarok legyőzni,
csak önmagamat.
Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása. Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.
Fotó: saját.
Rövidek 