Nagyanyám

“Rossz után mindig jön a jó”

mondogatta gyakran nagyanyám

neki elhiszem ezt

mert látott zörgő gallyként

zsidókat a Dunába hullani

mert nem szerette a Pártot, és az se Őt

így nem lehetett, csak legalsó beosztott

mert egyetlen hosszú éjszakán

gyors fájdalomtól őszült meg

mert akit igazán szeretett

Szíriában vezetett teherautót

szóval neki hiszek

mert mintha semmi nem számítana

néha táncolva jött fel a lépcsőn

a szemei pedig nevettek,

állandóan, álmomban is.

Keresem a várost

Zsebemben gyűjtőjegy,
de inkább gyalog járom a várost
keresem a régi helyeket
fiatalságom nyomait, de lassan minden eltűnik
átépítik, felújítják, lebontják
a város nem is öregszik, csak én
bár nem is… helyesbítek
csak mindketten változunk
szólongatnak a helyek, hangulatok, emberek
néhány még a régi hangon szól
ott leülök egy padra, vagy beülök egy helyre
mintha semmi sem változott volna
Józsival is mindig ilyen helyeken találkozunk
és úgy érzem, hogy még mindig egyetemre járunk…
Nem tudok mit kezdeni az egésszel
Múlik az idő – ez van – szép, és fájdalmas
Amikor már nem leszek, én is beivódok
a város emlékei közé, ott leszek:
egy-egy koszos falon,
a Múzeum körút hirdetőoszlopain,
a Rakpart kövei közt
valamelyik híd, valamelyik kopott pillérén
fénytörés a budai vár egyik macskakövén…

A kazán

Begyújtom az öreg kazánt

régi újságokat teszek a fa közé

édesapám adta őket,

mert jók lesznek begyújtáskor

30-40 évesek a lapok

rég elfeledett arcokat látok rajtuk

valakit még felismerek, valakit már nem

politikusok, színészek, énekesek…

régmúlt dolgok, események: háborúk,

olimpiai győzelmek, valaha volt

fontos dolgok képei villannak fel…

aztán mindent felfalnak a lángok

a kazán a legtöbb újságnál öregebb

a legtöbb dolgot, embert,

ami és aki bennük volt, elnyelt már a feledés

az idő megállíthatatlanul lángol

az én újságaimat is elnyeli egyszer

talán ez az öreg kazán –

talán még akkor is működni fog…

Örök élet

Egy délelőtt két idős hölgy kiáltott be hozzám,

akik Isten igéjét hirdették fáradhatatlanul,

álltunk a kerítésnél és beszélgettünk

egyből nagyot ajánlottak:

örök életet a mennyek országában…

türelmesen végighallgattam őket,

de azt nem mondtam el nekik,

hogy nem szeretnék örökké élni

elég, ha egy ideig újjá tudok éledni,

minden fényes, élénk illatú tavasszal

mint a kertben a színes virágok,

kusza bokrok, és girbegurba fák

amik most csendben pihennek,

és várják hogy felébredjenek álmukból…

aztán elköszöntem Isten szolgáitól, és

tovább dolgoztam a kertben.

Gondnok

Régóta hallgattam már anyám meséiben élő őseim hívását
hogy térjek vissza a neonfényes városból a földhöz
hagyjam ott az épületek, és emberek dzsungelét,
a dülöngélő villamosokat, emlékeimmel zsúfolt tereket
a lüktető dobogást, ami soha nem hagyott nyugodni…
szóval visszatértem a földhöz, a kezem minden nap
piszkos lesz, a körmeim alá megy a föld
egyengetem a talajt, metszek, alakítok…
és engem alakít, tanít bölcsen a kert,
az öreg almafa,a szívós gazok, a bólogató virágok,
a szeszélyes zöldségek, az ezernyi bogár
lassan megtanultam, hogy nem én vagyok az úr,
hanem csak egy gondnok, a Természet alkalmazásában.

Órás

Egy nap megállt a karórám,
elmentem hát elemet cserélni.
20 éve ugyan ahhoz az óráshoz járok
egy apró, kopott üzletbe, ahol rengeteg az óra
kicsi, nagy, elektromos, mechanikus
ketyegő, villogó – mindenféle
az órás ugyan úgy néz ki, mint
amikor kamaszként először bementem hozzá:
hórihorgas, kopaszodó, mégis fiatal arcú férfi.
Hiába jár az összes óra, itt megállt az idő
én is kamasznak érzem magam újra…
zavartan álldogálok, nézegetem a rengeteg órát
és azt, ahogy cseréli az elemet az enyémben
az órák csak ketyegnek… az idő mégis megállt…
Aztán megszólalt az órás:
Itt is van. Kész. 2500 forint lesz.
Felteszem és kimegyek az üzletből.
Az idő megint múlik. Zavartan nézegetem az órám.

Bakonyi emlék

A csendes erdőben ballagunk
Az őszi fák hallgatják, ahogy
az életünkről beszélünk
aztán csak csodáljuk a rengeteget
próbáljuk lefotózni
a fákról aláhulló, pörgő sárga leveleket,
ami nem sikerül, de valószínűleg
mindig fogunk emlékezni ezekre
a pillanatokra, ahogy
a titokzatos erdei tóra,
a hűvös csöndre, ami csípi az arcunkat
az erdő színes, pompás ruhájára,
a fák törzsén lassan folyó időre,
ami mégis kicsúszik a mi kezünkből is,
és megint csak azt vesszük észre,
hogy az erdőből kiérve meglódul az idő.