“Rossz után mindig jön a jó”
mondogatta gyakran nagyanyám
neki elhiszem ezt
mert látott zörgő gallyként
zsidókat a Dunába hullani
mert nem szerette a Pártot, és az se Őt
így nem lehetett, csak legalsó beosztott
mert egyetlen hosszú éjszakán
gyors fájdalomtól őszült meg
mert akit igazán szeretett
Szíriában vezetett teherautót
szóval neki hiszek
mert mintha semmi nem számítana
néha táncolva jött fel a lépcsőn
a szemei pedig nevettek,
állandóan, álmomban is.
Zsebemben gyűjtőjegy,
de inkább gyalog járom a várost
keresem a régi helyeket
fiatalságom nyomait, de lassan minden eltűnik
átépítik, felújítják, lebontják
a város nem is öregszik, csak én
bár nem is… helyesbítek
csak mindketten változunk
szólongatnak a helyek, hangulatok, emberek
néhány még a régi hangon szól
ott leülök egy padra, vagy beülök egy helyre
mintha semmi sem változott volna
Józsival is mindig ilyen helyeken találkozunk
és úgy érzem, hogy még mindig egyetemre járunk…
Nem tudok mit kezdeni az egésszel
Múlik az idő – ez van – szép, és fájdalmas
Amikor már nem leszek, én is beivódok
a város emlékei közé, ott leszek:
egy-egy koszos falon,
a Múzeum körút hirdetőoszlopain,
a Rakpart kövei közt
valamelyik híd, valamelyik kopott pillérén
fénytörés a budai vár egyik macskakövén…
Begyújtom az öreg kazánt
régi újságokat teszek a fa közé
édesapám adta őket,
mert jók lesznek begyújtáskor
30-40 évesek a lapok
rég elfeledett arcokat látok rajtuk
valakit még felismerek, valakit már nem
politikusok, színészek, énekesek…
régmúlt dolgok, események: háborúk,
olimpiai győzelmek, valaha volt
fontos dolgok képei villannak fel…
aztán mindent felfalnak a lángok
a kazán a legtöbb újságnál öregebb
a legtöbb dolgot, embert,
ami és aki bennük volt, elnyelt már a feledés
az idő megállíthatatlanul lángol
az én újságaimat is elnyeli egyszer
talán ez az öreg kazán –
talán még akkor is működni fog…
Egy délelőtt két idős hölgy kiáltott be hozzám,
akik Isten igéjét hirdették fáradhatatlanul,
álltunk a kerítésnél és beszélgettünk
egyből nagyot ajánlottak:
örök életet a mennyek országában…
türelmesen végighallgattam őket,
de azt nem mondtam el nekik,
hogy nem szeretnék örökké élni
elég, ha egy ideig újjá tudok éledni,
minden fényes, élénk illatú tavasszal
mint a kertben a színes virágok,
kusza bokrok, és girbegurba fák
amik most csendben pihennek,
és várják hogy felébredjenek álmukból…
aztán elköszöntem Isten szolgáitól, és
tovább dolgoztam a kertben.
Régóta hallgattam már anyám meséiben élő őseim hívását
hogy térjek vissza a neonfényes városból a földhöz
hagyjam ott az épületek, és emberek dzsungelét,
a dülöngélő villamosokat, emlékeimmel zsúfolt tereket
a lüktető dobogást, ami soha nem hagyott nyugodni…
szóval visszatértem a földhöz, a kezem minden nap
piszkos lesz, a körmeim alá megy a föld
egyengetem a talajt, metszek, alakítok…
és engem alakít, tanít bölcsen a kert,
az öreg almafa,a szívós gazok, a bólogató virágok,
a szeszélyes zöldségek, az ezernyi bogár
lassan megtanultam, hogy nem én vagyok az úr,
hanem csak egy gondnok, a Természet alkalmazásában.
Egy nap megállt a karórám,
elmentem hát elemet cserélni.
20 éve ugyan ahhoz az óráshoz járok
egy apró, kopott üzletbe, ahol rengeteg az óra
kicsi, nagy, elektromos, mechanikus
ketyegő, villogó – mindenféle
az órás ugyan úgy néz ki, mint
amikor kamaszként először bementem hozzá:
hórihorgas, kopaszodó, mégis fiatal arcú férfi.
Hiába jár az összes óra, itt megállt az idő
én is kamasznak érzem magam újra…
zavartan álldogálok, nézegetem a rengeteg órát
és azt, ahogy cseréli az elemet az enyémben
az órák csak ketyegnek… az idő mégis megállt…
Aztán megszólalt az órás:
Itt is van. Kész. 2500 forint lesz.
Felteszem és kimegyek az üzletből.
Az idő megint múlik. Zavartan nézegetem az órám.
Lefestem a megsárgult falat
többször át kell kenni,
hogy a múló idő eltűnjön,
fehér lesz nagyon sokáig,
aztán valaki majd újra lefesti,
amikor az én időm sárgul a falakon.
Az apró mag – a gondolat
a kipattanó csíra – az ihlet
a sok, friss levélke – a szavak
a gabalyodó ágak – a mondatok
a tarka virágok – versek
a tömör bokrok – novellák
a terebélyes fák – regények…
Én írom a verset, vagy a vers ír engem?
Fogom a tollat, és írok vele
vagy kopogok gyorsan a klaviatúrán…
de csak eszköz vagyok, aki azt hiszi,
hogy ő gondol, ír, alkot…
A csendes erdőben ballagunk
Az őszi fák hallgatják, ahogy
az életünkről beszélünk
aztán csak csodáljuk a rengeteget
próbáljuk lefotózni
a fákról aláhulló, pörgő sárga leveleket,
ami nem sikerül, de valószínűleg
mindig fogunk emlékezni ezekre
a pillanatokra, ahogy
a titokzatos erdei tóra,
a hűvös csöndre, ami csípi az arcunkat
az erdő színes, pompás ruhájára,
a fák törzsén lassan folyó időre,
ami mégis kicsúszik a mi kezünkből is,
és megint csak azt vesszük észre,
hogy az erdőből kiérve meglódul az idő.
Rövidek 