Az elveszett történetek könyvtára

Az író túl volt már mindenen, hat bestseller, címlapok, tévé- és podcastszereplések százai, siker, család, belvárosi lakás, tengerparti nyaraló. Itt jött a bökkenő, legújabb könyve két éve készült, az kritikusok és a közönség felfokozott várakozása szinte tapintható volt. Olyan érzése volt, mintha valaki szorítaná a vállait – egyre jobban és jobban. Az ihlet pedig nem akart jönni, felesége, két fia, a család, és kiadója is türelmesen és megértően bátorították. Az író mégsem jutott egyről a kettőre, újra a pohárhoz nyúlt, akárcsak fiatalkorában. De az alkohol sem segített, hiába tüzelte fel elméjét, a szívéig nem jutott el sem a whiskey, sem a vodka, sem a többi lőre. Egy este kétségbeesetten magában fohászkodott már maga sem tudta kihez – Istenhez, vagy a Sátánhoz. Adj már ihletet bazd meg, kérlek…. Aztán nyugtalan, alkoholos álomba merült… Egy hatalmas épület előtt találta magát, a kapu is méretes volt, és lassan kinyílt előtte. Ahogy belépett egy végtelennek tetsző csarnok tárult fel előtte. Az előtérben egy gyönyörűen faragott fa pult állt, mögötte egy szürke arcú, kortalannak látszó szemüveges férfi olvasott. Ahogy az író belépett, felhúzott szemöldökkel nézett rá, majd barátságosan ráköszönt.

Jó napot kívánok! Üdvözlöm az Elveszett Történetek Könyvtárában.

Az író csak zavartan pislogott…

Hol?

Az Elveszett Történetek Könyvtárában. Akárki nem jöhet ám ide… Valaki nagy hatalmú küldhette ide.

A könyvtáros titokzatosan mosolygott, majd kérdezett:

Miért van itt?

Nem is tudom… Vakarta a fejét az író.

Biztos, hogy tudja. Sandított rá a könyvtáros.

Nem jön az ihlet, nem tudok írni, nem jönnek a szavak, a mondatok… Üres lettem! Fakadt ki az író.

Ezen nagyon egyszerűen segíthetünk. Látja ezt a csarnokot? Itt van az összes történet, amit nem adtak ki, és elvesztek az idők folyamán. Az összes történet, amit nem tudtak leírni, mert nem volt még írás. Az összes történet, amit csak szóban hangzott el, és elrepült a semmibe. Az összes történet, amit nem adtak ki soha, sehol, mert vagy nem is akarták, vagy az, aki írta, nem volt elég bátor, vagy éppen szerencsés, vagy kellően pofátlan, hogy kiadassa. Több millió történet…

A könyvtáros nagyívű mozdulatokkal tárta szét karjait, és mutatott a több emelet magasságban húzódó polcokra, amin roskadoztak a könyvek. Az író hiába meresztette a szemét, nem látta a csarnok végét… Odament egy közeli polchoz és leemelt egy könyvet és beleolvasott.

Dehát ez csodálatos történet! Hogy lehet, hogy nem jelent meg soha?!

Ilyen az élet… Látja, nem? Ez a sok történet bizony mind elveszett… De legalább itt megvannak! Tárta szét karjait a könyvtáros, majd elmosolyodott.

Az író leült egy asztalhoz és olvasni kezdett… Az író egyik könyvet olvasta a másik után, képtelen volt abbahagyni az olvasást. Elképesztő, és csodálatos műveket ismert meg. Valamelyiket meg kéne írnia, de melyiket! Hiszen jobbnál jobbak!!! Így csak olvasott és csak olvasott tovább…

Az író hónapok óta kómában feküdt. Az orvosok tanácstalanul álltak az eset előtt, mivel a beteg extrémen aktív agytevékenységet mutatott. A család és a rajongók pedig reménykedve várták az esetleges ébredést.

Október vége

Sárgásbarna, délutáni, kedves napfény

színesre, régiesre fest mindent

a tájat, a házakat, a fákat, a millió levelet

fellobban még egyszer a nyár

az emlékek élesen felvillannak

aztán azok is gyorsan elsárgulnak

és hullanak alá a feledésbe

majd erjednek lassan, finoman

a hideg ködben, az avarban

a cipőm talpa alatt.

furcsa komposztja ez a léleknek, szívnek

tavaszra nagyon jó lesz…

Átkelés

Egy…kettő…három… A három kis róka izgatottan számolt.

Állj!!! Meglapul! – kiáltott fel izgatottan a rókácskák anyukája.

Túl gyorsan jön ez az autó. Látjátok? Nagyon kell vigyázni. Jobbra néz, balra néz… Ha az autó akkorának látszik, mint egy légy – szaladjatok. Ha akkorának látszik, mint egy fácán, akkor ne mozduljatok – akkor túl gyors, és túl közel van. Nem értek már át. – Magyarázott izgatottan az anyaróka.

A kis rókák komolyan hallgattak, és izgatottan nézték az elsuhanó nagy és nehéz autókat.

Az egyikőjük aztán megkérdezte:

Mi lesz ha nem érünk át időben?

Kilapulsz, mint tegnap Béla, a nyúl! – vágta rá hirtelen a másik kis róka.

Így van! Akkor nincs több játszás, vadászat, evés… Örök, nagy csend van… – sóhajtott az anya. Bezzeg ükapátok idejében… Az autók lassabbak voltak, könnyedén átszökkent a legtöbb állat a Trabantok, és Wartburgok előtt. Most egyre több az út, és egyre több az autó… Nagyon- nagyon kell vigyáznunk, ébernek és még gyorsabbnak kell lennünk.

A kis rókák nagy komolyan hallgattak… Nézték az anyjukkal az utat és újra elkezdtek számolni…

– Egy…kettő…három…

Fotó: saját.

séta a temetőben

Apámmal kimentünk a csepeli temetőbe

meglátogattuk a hallottainkat

déd- és nagyszülőket, a család barátait

mindenhova tettünk virágot és mécsest

elmondtunk valami sztorit a halottról

apám nevetett, hogy ő is ide fog kerülni

én is nevettem, valahogy nem volt ijesztő a halál

ősz volt, nyugalom, napsütés

a halottak napja után egy héttel

a sírok közt álló, szép fákat néztem

és arra gondoltam, hogy az eltemetett emberek

lelkét valahogy magukba szívják

aztán nekünk, az élőknek susognak rejtelmesen

ez a gondolat megnyugtat, ezért szeretek,

többek között temetőkben sétálni.

Kihagyhatatlan ajánlat

Gyorsan, most azonnal
Többet, jobbat, szebbet
Mert megérdemled
Ne várj, nem érdemes
Gyorsabban, gyorsabban
Villog a képernyő szakadatlan
Az algoritmus tudja mit szeretnél
Vegyed, vigyed, élvezd…
Van bőven, van még féláron
Megkapod már holnap
Azt is vedd meg, és nincs szállítási költség
Kivágjuk, kibányásszuk, legyártjuk
Csak neked, csak most
Kihagyhatatlan ajánlat, minden nap.
Ha megveszed, felveszed, használod
és máris önmagad lehetsz.
Prémium szolgáltatásunk által pedig
egyedi és megismételhetetlen
Mert Te vagy a fontos…
A kupont ne felejtsd el beváltani.

Hinták

Az öreg hinták szomorkásan nyikorogtak a játszótéren. Kék-piros festésük részben lepergett, sok helyen ette már őket a rozsda, akárcsak a körülöttük lévő korlátokat. A játszótér még a 80′-as évek elején épült, de a hinták nem emlékeztek rá, hogy pontosan mikor. Még hajnal volt, a harmat megcsillant rajtuk a felkelő nap fényében…

– Vajon ma hányan jönnek…? – sóhajtott fel az egyik.

Nem hinném, hogy sokan… Tudod, hogy nem vagyunk EU konformok… csupa vas és korhadt fa vagyunk. A mai szülők többsége nem ide hozza a gyerekét… Mindig arról panaszkodnak, hogy nyikorgunk és vas-szagú lesz a kezük, ahogy a láncainkat fogják. Régen bezzeg, ez nem zavart senkit…

– Na igen… Viszont milyen sok felnőtt hintázik velünk, észrevetted?

Igen, legalább ők még visszatérnek. Emlékeznek a múltra, nosztalgiáznak.

– Szerinted mikor fognak minket újra lefesteni?

Attól tartok, hogy ez már nem fog megtörténni...

Néha

…néha, amikor kint vagyok,

nem vagyok más, mint

a gólya lassú röpte

a tücskök alkonyati hangversenye

a lemenő nyári nap egy csillanása

a heverésző macska lusta tekintete

a rigó gyors rebbenése

a falról lassan lefolyó árnyék…

Sodort cigi

Bőven volt ideje a cigit sodorni. Egy cég portáján dolgozott, 12 órás váltásban dolgoztak a kollégáival, ő 06:00-tól 18:00 óráig eső műszakot teljesítette. A napnak volt egy rendes, többnyire kiszámítható íve, jellemzően a reggel 07:00-től 09:00-ig terjedő idősávban érkezett meg a dolgozók zöme, a nap többi részében a 16:00-tól 18:00-ig tartó idősávon kívül nagy nyugalomban üldögélhetett a helyén. Persze voltak beeső ügyfelek, futárok, de ilyenkor sok idő jutott a cigisodrásra. Anyagi és egyéb megfontolások (ezekre mindjárt kitérek) okán saját maga sodorta a cigijét. Természetesen így olcsóbb volt a dohányzás, hiszen a cigipapír és a jóféle vágott dohány sokkal jobban megérte, mint a dohányboltokban kapható cigaretta. Másrészről a cigisodrás felért egy meditációval. Egy nap az aznapi adagot sodorta meg, tehát körülbelül 5 szálat. Szóval ráért. Szépen lassan, begyakorolt, egyre rutinszerűbb mozdulatokkal. Jó volt érinteni a vékony papírt, érzeni a dohány erős illatát, belemorzsolni a száraz növényt a papírba, aztán szépen tekerni. Kissé meditatív volt e tevékenység – csak a jól ismert mozdulatok, az anyagok érintése, textúrája, illata foglalta le elméjét. Mindig megnyugodott, és néha különös gondolatai támadtak a világról, és saját életéről. Miután végzett, lerázta a kezéről a rajta maradt dohánydarabkákat, de az ujjain ott maradt a dohány illata. Aztán kiment a dohányzásra kijelölt részre, ahol a füsttel kifújta a gondolatokat, így a többségüket nagyvonalúan elengedte, és elfelejtette… aztán, talán másnap, vagy máskor visszatértek sodrás közben, és megragadtak a fejében, hogy hasznukat vegye. Néha a vele együtt dohányzók észrevették a kavargó füstben felfelé szálló gondolatokat, és érdeklődve vitték magukkal azokat. Ezért érdemes figyelni az ilyesfajta füstre – érdekes dolgokat, érzéseket olvashatunk benne. Ha fogékonyak erre, nyugodtan próbálják ki…

(Fotó: saját)

A fák szeme

Kevesen tudják, hogy miért van egyes fáknak szeme, de nem is igen érdekli az emberek többségét. Persze léteznek tudományos, biológiai magyarázatok – ezeknek mindenki nézzen utána, ha akar. A régiek közül azonban egyesek tudták, hogy miért is ilyenek ezek a fák. Ezek az egyesek ilyesféle emberek voltak: boszorkányok, javasasszonyok, vajákosok, vagy egyszerűen csak bolondok. Maguk is mesefigurák, akiknek a létezése már azokban a régi időkben is furcsa volt. Szóval közülük tudták páran az igazságot, hogy a fáknak tényleg van szeme, és figyelnek minket. Mert az erdők nem csupán a bioszféra nélkülözhetetlen részei, élettér állatnak, rovarnak és embernek, hanem egészen más miatt is fontosak. A fák bizony figyelnek, és ezernyi eseményt látnak és jegyeznek meg, gyökereik, és vastag törzsük rengeteg történetet rejt magában. Aztán, amikor egy ilyen látó fa megfigyel valamit, akkor elsusogja azt a többi fának. Bizony, amikor az ezernyi fa susog és hajladozik a szélben, valójában mesélnek egymásnak. Mesél ez erdő… Jómagam is sok történetet jegyeztem fel, miközben hallgattam a suttogó erdőt. Nem hiszitek? Nem baj. Fent említett elődeimnek sem hittek sokan… Engem is láttak már ilyen fák, engem is elmeséltek már egymásnak. Hallgasd csak az erdőt, figyelj jól, csendben…