András este 22 órakor kezdte a műszakját a hatalmas raktárban. Egyedül dolgozott, csak egy portás, és egy rendész volt az egész telephelyen. Minden éjszaka megpakolt két kamiont áruval, majd a fennmaradó időben – ha kellett – rendet rakott a nappali műszak után. Csendben és ráérősen dolgozott, néha kiment cigizni a rámpára, és figyelte a távoli város fényeit, a csillagokat, hallgatta az éjszaka neszeit. Kevés hangot hallott, egy-egy kamion motorhangját, néha egy messzi kiáltást – de jobbára csak saját maga csapota zajt. Szerette az éjszakát, hiszen hiányzott innen a nappalok ideges rezgése, a városban őrülten vágtató emberek tömege. Amikor hajnali 4 és 5 között végzett, kocsiba ült és nyugodtan hajtott a városba vezető, lámpák fényével pettyezett főúton, ami szinte teljesen üres volt. Majd beért a városba, ahol egy-két kóválygó részegen, egy az utcán alvó hajléktalanon, kivert kutyákon, kóborló macskákon kívül egy lelket sem lehetett látni. Mintha az utcák, a hatalmas házak, a hegyen álló vár, valami elhagyatott, sötét, és misztikus rézkarc lett volna. András elégedetten nézte ezt a képet, és örült, hogy éjszakai műszakban volt, sosem gondolta volna, hogy ennyitől is boldog lehet az ember.