Az emberek sietnek a munkába, a legtöbben közönyösen, valaki lehangoltan, nagyon kevesen vidáman. Az aluljáróban két hajléktalan ébredezik, fázósan pislognak, és elégedetten figyelik, ahogy mások sietnek a munkába. Nekik legalább nem kell sietni, csak fáznak, de a rövidek és a kannás bor segít – így már egész elviselhető a lomok közt kuksolni és elviselni a hideget, meg a megvetést. Tovább menve egy takarító sepregeti az aluljáró szemetét balról-jobbra, éjszakai mulatságok szerte-szét hullott emlékeit. A felszínre érve kiérünk a Duna-partra, itt van aki gyors elmúlást favorizálva dohányzik, más az elmúlás ellen felvéve a harcot fut. Valaki pedig felelősségteljesen kutyát sétáltat, hiszen az eb az nagy felelősség. A HÉV néhány percenként siető embereket köp ki magából, akik gyorsan elrohannak a térről. A hajókikötőt ellepik a sirályok, akik vijjogva veszekednek az ételen, a többiek pedig nyugodtan ülnek a vaskorláton. Kicsit olyan, mintha a tengernél lennék, persze ez csak pillanatnyi illúzió, hiszen jobbra a Petőfi-híd, szemben a Műegyetem épületei, balra pedig messze a Csepel-sziget. A Duna vizén egy kárókatona halászik, minden reggel, amikor a parthoz érek, akkor ő mindig a reggelije után vadászik. Le-lebukik, majd 8-10 méterrel arrébb felbukkan. Mit keres itt? A sirályok se értik, de én sem. Mostan télen ilyenek a reggelek, ugyanaz a két hajléktalan, ugyanazok a dohányosok, ugyan azok a futók, kutyák, és ugyanazok a sirályok.

 

Fotó: saját.