Az idősödő író bársonyingben, élére vasalt nadrágban, jóféle bőrcipőben, komolyan üldögélt egy kényelmes székben. A sajtótájékoztató már véget ért, ahol legutóbbi regényét, A fényes ösvényt propagálták. Kedvetlenül gondolt vissza a rengeteg ostoba, csacska kérdésekre, a rengeteg újságíróra, akik valószínűleg csak átfutották a regényt. Nem mintha érdekelte volna, hiszen már így is 10 millió példány kelt el a műből, hűséges olvasóinak köszönhetően. Nem így képzelte az “íróságot”, amikor fiatalon nekikezdett első regényének… Hirtelen a nevét kiáltották, a PR menedzsere volt az: Kedvesem! Remek voltál. Pihenj, holnap hosszú napunk lesz: TV-interjú reggel 8-kor, dedikálás 10-kor, ebéd a polgármesterrel, és a helyi írószövetség vezetőivel 12:30-kor, fotózás 14:15-kor a parti sétányon, 15 órakor újabb dedikálás, aztán pihenő, 18 órakor jótékonysági vacsora! Na pá! Az író beletörődően sóhajtott, és kibámult a tengerre néző panorámás ablakon. Halászokat látott, akik most tértek vissza síkos, fénylő zsákmányukkal megrakott bárkáikon. Inasak voltak, barnák, és vidámak, mindenfélét kiáltoztak egymásnak és nevettek. Vágyakozva, és elgondolkodva nézte őket…  Másnap 8-kor az író nem jelent meg a sajtótájékoztatón, a PR-os hiába kereste kétségbeesetten. Telefonját nem vette fel, szállodai szobája üres volt. Soha többé nem került elő, pedig a rendőrség, és a nemzetközi nyomozati szervek is nagy erőkkel keresték. Pár hónappal később halottnak nyilvánították, aminek hatására még sokáig a könyves toplisták élén tanyáztak regényei, és egyéb a fiók mélyéről előásott írásai.

A kis sziget messze volt a civilizációtól, még nem fedezték fel az utazási irodák, így a kis halászfalvakban háborítatlanul folyt az élet ugyan úgy, hosszú évszázadok óta. Egy nap rejtélyes idegen érkezett egy csillogó jachton. Haja őszbe csavarodott, magas, szikár ember volt, egy kicsit merev, komoly. Udvariasan megkérte az egyik falu vezetőjét, hogy had telepedhessen le náluk, és ígéri, soha senki sem fogja keresni. Az öreg vezető alaposan szemügyre vette, majd így szólt: “Szeretettel fogadunk, mostantól halász vagy Te is, becsüld meg magad!” Az író örömmel bólogatott, mivel szóhoz sem tudott jutni. Ezután halászként élt, és minden nap kifutott társaival a tengerre. Bár nehezen tanult bele új mesterségébe, társai segítségére voltak, és hamarosan legalább olyan ügyes volt, mint bármelyikük. Az író megnősült, gyerekei születtek, boldog volt, és halászott. Legnagyobb ámulatára a vastag, nehéz hálók felhúzásakor nem csak halak, rákok, és egyéb tengeri élőlények akadtak hálójába, hanem szavak, mondatok, egész történetek. Ezeket este gyakran elmesélte a falu apraja-nagyjának, akik álmélkodva vagy éppen nevetve hallgatták a tengerről szóló meséit. Hamarosan csak Mesélőnek hívták, akinek történeteit betéve tudták a népek az egész szigeten. Miután meghalt, csodás történeteit még mindig mesélték, még akkor is, amikor a távoli, hatalmas városok már romba dőltek.

Az ég ólomszínű volt, a házak piszkosak a sáros esőtől, az utak színtelen nyálkában fürödtek. Az emberek szürke arccal, magukat összehúzva mentek a dolguk után, siettek elfele, hogy ott se legyenek, ahol éppen vannak. A piszkos, csatakos galambok az eresz alól meresztették szemeiket. Az öregember betért egy vendéglőbe, miután otthon egy fia sort sem sikerült írnia. A pincér hamuszürke arccal nézett, csendben felvette a rendelést. Az ételnek nem volt rendes íze, a sör nem karcolt, utóíze sem volt. A pincér sajnálkozott, hogy: “kérem ez egy ilyen nap, bocsánat”. Az öregember megértően nézett a pincérre: “Nincs probléma, vannak ilyen napok fiam, ilyen szutykos, semmire való napok!”

A Kölyök elégedetten üldögélt a bárpulttal szemben és jóízűen kortyolgatta sörét. József örömmel szolgálta ki, hiszen akárcsak többi törzsvendégét, őt is nagy becsben tartotta. A Kölyök 42 éves volt, de csak 16-17 éves forma kamasznak nézték az emberek. Minden kocsmából kidobták, mivel tacskónak nézték, személyi igazolványán pedig csak nevettek. Egyedül a Jobb, mint otthonban szolgálták ki, érdekes módon zokszó nélkül, már az első alkalommal. Nagyon el volt keseredve, amikor egy nap hosszú kóborlás után odakotródott abba a kis utcácskába, ahol addig soha nem járt. Öreg, málló vakolatú, de barátságos, réges-régi házak között bújt meg az ivó. Nem sok reménnyel, de benyitott a hívogató kocsmába, ahol egy rendkívül szimpatikus csapos fogadta. Utóbbi eleinte furcsán méregette a belépőt. Éppen egy nagy korsót törölgetett, és azon keresztül nézett rá, aztán szó nélkül kiszolgálta. A Kölyök azóta minden nap ott ült pár órát munka után a törzshelyén…

– Hogy-hogy kiszolgáltál József? Nézd, még mindig milyen fiatalnak nézek ki! Ezért is iszom és dohányzom olyan szorgalmasan – állítólag ezek a dolgok öregítenek. De semmit nem ér egyik sem! Mégis honnan tudtad, hogy tényleg 42 éves vagyok.

– Látod ezt a söröskorsót Kölyök?

– Igen-igen, ebből sosem iszik senki. Nagyon szép, míves, és néha át szoktál nézni rajta, amikor törölgeted.

– Ez egy különleges korsó Kölyök! Ha áttekintek rajta, látom az illető valódi lényét. Láttam, hogy ki vagy, mi vagy, és mennyi a korod valójában.

– És milyen ember vagyok?

– Hát jó ember vagy, de ha nem lettél volna az, még a kocsmát sem találtad volna meg soha.

A Kölyök csak bólogatott, és boldogan ivott tovább…

Józsi feleresztette a rámpaajtót, és kiment a raktárból kinyúló rámpa szélére. A raktár hámló, koszos falát melegen sütötte a Nap. Józsi egy csomag cigit halászott elő a zsebéből, kivett egy szálat, majd rágyújtott. Hunyorogva nézte az eget, a felhőket, a távoli várost. A munkaidő fele már eltelt. A raktár hideg volt, Józsi targoncával mozgatta a súlyos palettákat, amelyeket messzi országokból hoztak. A férfi mindig próbálta megbecsülni, hogy mi lehet a ládákban, és mennyi pénzt érhetnek. Több tonna árut mozgatott meg naponta, és ez némi büszkeséggel töltötte el. Aztán eszébe jutott, hogy a műszak végén még be kell vásárolnia. Elővette a felesége által írt listát, és átfutotta. Elég kevés pénzük maradt így, a hónap végére. Sokat dolgozok, keveset keresek, ez van – gondolta. Megcsóválta szakállas fejét, mert eszébe jutott, hogy az apja is mindig így fejezte be mondandóját – “ez van”. Szívott egy utolsót a cigiből, eldobta a csikket, majd lassan kifújt. A szabadság füstje egy rövid ideig arca előtt keringett, a napfény sárgára festette, majd hirtelen szertefoszlott.