Hajnalban kezdtem felmenni a hegyre. Utam sűrű erdőn át vezetett, a hegyen és a fák rengetegén köd ült. Vadak neszeztek, madarak vijjogtak, a fák halkan sóhajtoztak. A rothadó avar szaga keveredett a friss hajnali szellőével. A hegyen nyugalmat, Istent és magamat kerestem. Mindhármat megtaláltam. Istent nem valamiféle emberi, megfogható alakban, és önmagamat sem úgy, ahogy számítottam rá. Isten mindenhol ott volt, egy rezzenő levélben, egy repkedő bogárban, és az összes fában. Jómagam szintén szétszóródva lestem vissza magamra az erdő ezernyi részletéből – én vagyok az erdő, én vagyok a hegy, én vagyok a köd. Kérdéseimre nem kaptam választ, mert ezen a helyen értelmüket vesztették. A társadalom által rám aggatott hülyeségek egy időre eltűntek. Aztán beültem a kocsimba és visszahajtottam a városba.

Fotó: Saját.