A Tündérsziklán ültem, amikor egy férfit láttam közeledni lentről. Lassan felért, köszöntünk egymásnak, majd ő is letelepedett egy kicsit lejjebb. Lótuszülésbe helyezkedett, lehunyta szemeit, és meditálni kezdett. Én tovább nézelődtem, és lőttem párat a fényképezőgéppel. A férfi csak meditált tovább, úgy ült ott mint a kis Buddha-szobrok, csukott szemmel, nagy komolyan. Csend volt, nagyon tiszta, napfényes idő. Én a szép tájat, az őszi színekben játszó hegyeket, és erdőket néztem, és azon gondolkodtam, hogy soha nem ültem így, és azt hiszem nem is fogok, egyből látnám magamat kívülről, és csak nevetnék magamon. Aztán eszembe jutott, hogy a magam módján én is szoktam meditálni: amikor egy könyvet olvasok, vagy filmet nézek és sört iszok közben, vagy éppen az autópályán száguldok – én leszek az ezüst autó, én leszek az út, vagy éppenséggel most is meditáltam, – a lótuszülésben ülő férfivel együtt – ahogy a tájat bámultam csöndben, amivel néhány percig sikerült a szikla tetején egybeolvadni, azt hiszem.

Fotó: saját.