Őrültek

Megőrült mindenki, a világ,

az ország, a város, még

a rendes szomszédok is.

Állandóan, mindenhol

vigyázva kell kerülgetni őket:

a munka lihegő őrültjeit

a politika kiabáló őrültjeit

a vallás ájtatos őrültjeit

a szerelem szomorú őrültjeit

a vásárlás léha őrültjeit

az “igazság” ideges őrültjeit

az “elvek” karót nyelt őrültjeit

meg ezerféle más őrültet…

 

 

Positano

Az idősödő férfi, D. egyetlen, és igen komoly hobbija a festegetés volt. “Festegetés” – ezt a szót a felesége használta, kissé lesajnálva ezt a tevékenységet, mivel pénzt nemigen hozott a házhoz. A férfi ugyanis nagyon ragaszkodott minden művéhez, és csak nagyon ritkán vált meg pénzért valamelyiktől. Unalmas, papírtologató munkája után valóságos felüdülést jelentett számára a pompás színekben, és hangulatokban elmerülni, amelyek keze nyomán a vásznakon kavarogtak. Két felnőtt gyermeke sem különösebben tartotta nagyra e hobbit. Persze illendőségből megdicsérték apjuk tájképeit, amiből persze saját házaik falait is díszítette jó pár darab. Egészében véve viszont a tágabb család is amolyan hóbortnak tartotta a férfi festői ambícióit. Ő persze ezt nagyon jól tudta, és nem esett túl jól neki a dolog, de az évek előrehaladtával már nem törődött vele, és csak azért is festett tovább. Egyedül legjobb barátja értékelte a festményeket, akivel sokat beszélgettek a művészetről, alkotásról, életről. Barátja egyébként egy apró, óvárosi könyvesbolt tulajdonosa volt, ahol nagylelkűen több kiállítást is rendezett D.-nek. A férfi legkedvesebb témája Olaszország volt, ahol sok boldog hetet töltöttek feleségével és gyerekeikkel az évek során. D. nagyon szeretett volna Itáliában élni, de az asszonyt sehogy sem sikerült rávennie a költözésre. Ennek ellenére gyakran hangoztatta, hogy: “Márpedig Itáliában kéne élni, mondjuk Positanoban! Minden más, a színek, a fény, a levegő!” Aztán persze mindenki csak legyintett erre, egyedül barátja bólogatott mindig egyetértően. De csak nem történt semmi, ahogy nagyon sok dologgal az életben – vágyak maradnak csupán, amelyek az emberrel együtt megöregednek. D. is csak öregedett, önarcképén megjelentek a ráncok, haján a dér. Majd egy napon megtudta, hogy rákja van. A hosszas és gondos gyógykezelés ellenére D.-nek csupán hónapjai maradtak hátra. Ekkor is festett, ráadásul legkedvesebb olasz városáról Positanoról készített látképet. A színpompás, ezernyi kis részletből, és árnyalatból összeálló festményen ott tündökölt ez a remek város – az egész hegyet beborító színes házakkal, a fenséges Santa Maria Assunta templommal, a kikötővel, a hajókkal, a türkiz tengerrel, a városban sétáló emberekkel, az egész város hátterében pedig a felhők felé nyúló hegyekkel. D. gyakori rosszullétei ellenére, erejét megfeszítve dolgozott, és minden apró részletet nagy műgonddal festett meg. Miután kész lett, barátja lelkére kötötte, hogy a festmény legyen az övé, és tegye ki a boltjában, és minden nap nézze meg alaposan. D. végül elhunyt, a festmény pedig akaratának megfelelően a könyvesbolt falára került. Barátja minden nap megnézte a képet, de nem értette, vajon barátja miért kérte erre. Aztán egy nap furcsa érzése támadt, de eleinte nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért is. Egyre figyelmesebben kezdte nézni a festményt, és egy nagyon különös dologra lett figyelmes. A képen látható apró emberek – nem voltak nagyobbak egy borsószemnél – között volt egy, amelyik minden nap a festmény különböző pontján tűnt fel. Hol a tengerparton állt, hol egy ház ablakában könyökölt, hol egy étterem vagy kávézó teraszán üldögélt, hol a tengerben úszott, vagy éppen kikötőben horgonyzó jacht fedélzetén bámészkodott. A könyvesboltos először nem akart hinni a szemének, de egészen biztos volt benne, hogy a távoli alak maga D. Felfedezéséről senkinek sem szólt, de minden nap boldogan, mosolyogva nézegette a festményt, amelynek ez volt a címe: “La dolce vita, Positano.

Mindenki kutyája

A foxi kimerülve feküdt gazdája mellett, egy hatalmas, színes napernyő alatt. Miután alaposan megfuttatták a tengerhez közeli dombokon, nem volt máshoz kezdve, mint a henyéléshez. Gazdái valamilyen érthetetlen okból elhurcolták erre az idegen vidékre, ahol iszonyatos hőség fogadta. A majd egy napos út is megviselte, kosarában kellett kushadnia, és csak néhány percre engedték ki az autóból. Most meg itt van, ki tudja meddig? Hol vannak a megszokott fák, sarkok, barátok, az öregember akit minden reggel megugat? Szomorúan bámult maga elé. Mit is tehetnék? – gondolta, azt csinálom, amit a gazdi szeretne. Ha már itt vagyok, körülnézek! – lassan felkelt, tétován felnézett gazdájára, majd amikor az engedélyt adott – Menjél csak Tóni! – nekiiramodott a partnak, ahol sziklák, és homokos öblök váltakoztak. Tóni izgatottan szaladgált, mivel ezernyi új szagot és illatot érzett – a sós tengerét, halakét, a parton szétszórt csigákét, kagylókét, és egyéb tengeri herkentyűkét. Aztán ott voltak a sirályok, amelyek vijjogva szálldostak el az ugató foxi elől, aki megrészegülve szaladgált keresztül-kasul a parton a napozók és fürdőzők legnagyobb derültségére. Aztán Tóni megint elfáradt, visszament gazdájához, leült, és kíváncsian nézte a partot, meg szimatolta a tenger felől érkező szelet. Amint így szemlélődött egyszer csak a part távoli pontján feltűnt egy középtermetű, barna kutya. Fajtájára nézve semmi biztosat nem lehetett állítani, így Tóni a “korcsok”, nem túl dicső kategóriájába helyezte. Az eb vidáman szedte lábait, és mindenkihez odasompolygott. A legtöbben csak mosolyogtak rajta, sokan megsimogatták, egyesek pedig enni is adtak neki, és persze olyanok is voltak, akik mérgesen elzavarták. Mindenesetre a jövevény nem zavartatta magát rátelepedett a napozóágyakra, aki pedig barátságos volt vele, arra még fel is ugrott. Tóni csodálkozva, hátracsapott füllel nézte a különös kutyát, aki úgy járkált a parton, mintha az egész az övé lenne, a nyaralókat is beleértve. A barna kutya aztán odaért hozzájuk is. Tóni és a különös eb udvariasan megszaglászta egymást, ahogy illik, majd amikor megbizonyosodtak róla, hogy a jó szándékkal vannak egymás iránt, váltottak néhány szót:

Micsoda kutya meleg van itt! Hogy lehet ezt kibírni? Ide valósi vagy? – kérdezte Tóni.

Megszoktam már ezt a hőséget, van egy jó kis étterem a közelben, ott megengedik, hogy hűsöljek. Itt élek már születésem óta! Hát Te honnan való vagy?

Északra, ott kellemesebb az időjárás, nincs ekkora meleg. – válaszolta Tóni. Hol van a gazdád?

A barna kutya csodálkozva nézett, majd nevetve ezt mondta:

Én mindenki kutyája vagyok! 

Ezzel már ott sem volt, és ugatva odaszaladt egy közelben napozó családhoz. Tóni még sokáig nézett utána.

Három óra pihenő

A Halál fáradhatatlanul dolgozott, hiszen rengeteg ember halt meg a világon, minden percben. A Halál mindenhol ott volt, hiszen nem jelentett számára gondot egyszerre akár több millió helyen ott tartózkodnia. Az eltávozókat távolságtartó közönnyel kísérte át a másvilágra, kit-kit hite szerint – a Mennyek Országába, a Pokolba, Nirvánába, Valhallába, vagy éppen a Semmibe, a teljes sötétségbe. Lévén, hogy a Halál valamiféle rettenetes istenség volt, nem érezhetett fáradságot, tette a dolgát az idők kezdete óta. Mégis, nagy ritkán “megpihent”, egyszerűen valami mást akart csinálni, mint szokott, és ilyenkor senki nem halt meg a világon. Ezek a szünetek oly rövidek voltak, hogy igazán senki fiának nem tűntek fel.

A Halál most is megpihent, kiválasztott egy várost, és megjelent annak egyik utcáján. Persze nem úgy, ahogyan egyébként kinézett – fekete kámzsában, kopasz, fal fehér fejjel. Kopasznak ugyan most is kopasz volt, de arca napbarnított volt. Divatos inget, szűk szövetnadrágot, remek bőrcipőt viselt – tehát, aki ránézett, egy fess, sikeres férfit láthatott, akinek bizonyosan jó állása van. A Halál tehát zsebre tett kézzel sétálgatott, először egy hangulatos, fákkal teli parkban, majd végigkorzózott egy bevásárlóutcán, ahol érdeklődve nézegette a kirakatokat. Tudta, hogy a sok kacat hiábavaló, mégis szórakozottan bámészkodott egy bő fél órát. Aztán átsétált egy hídon, ki a belvárosból, a régi házak között kószálva egy kórházhoz ért. Elgondolkodva megtorpant előtte, majd bement a bejáraton. Az előtérben szemügyre vette a kifüggesztett táblát, amelyen az egyes osztályok elhelyezkedését jelölték. A Halál a harmadik szintre liftezett, a Szülészeti Osztályra. Hamar megtalálta, amit keresett. Egy nagy ablak mögött ott sorakoztak az újszülöttek bölcsői, amiben a pár napos csecsemők nyugodtan aludtak, sírtak, vagy virgoncan rugdalóztak. A Halál átható kék szemei megvillantak, vidámság, csodálat, és áhítat furcsa kevercse kavargott bennük. Éppen nem volt senki a folyosón, így a Halál fennhangon megszólalt:

Üdvözöllek titeket e világon. Legyetek boldogok mind, tartózkodjatok a gonoszságtól, tőletek pedig tartózkodjon minden rossz. S  ha majd sok-sok év múlva találkozunk, legyetek békében önmagatokkal, hagyjatok teljes életet hátra, emlékezetetek pedig legyen szép.”

A csecsemők nagy csendben hallgattak, még a legnyűgösebb is megszeppenve nézelődött felé. Ekkor egy nővér tűnt fel a folyosón, és odalépett a Halál mellé.

– Nahát! Milyen nyugodtak! Ritka az ilyen. Melyik az öné?

A Halál kissé zavartan bámult a nővérre, majd gyorsan kapcsolt, és így válaszolt:

Jobbról a második. Ugye milyen szép?

A nővér helyeselt, majd elköszönt, és bement az újszülöttek közé. A Halál még egyszer visszanézett, majd kisietett a kórházból. Ha valaki követte volna, igazán meghökken, hiszen az egyik sarkon befordulva egyszerűen eltűnt. Visszatért dolgozni.

Rutin

Korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott reggeli, kávé. Autóút a munkába, halovány hajnali fények, álmos emberek a volánok mögött. Ügyintézés egész nap, nevetgélés a kollégákkal, veszekedés a kollégákkal, cigizés, és sztorizás a dohányzóban, ebéd a kantinban, aztán kávé, délutáni hajtás, fáradság. Aztán hazafelé megint a kocsiban, át A Nap arany fényein, a sztrádán, otthon vacsora, előtte kutyasétáltatás, vagy mozi, talán találkozás egy baráttal, késő este tévénézés, alvás. Ezután újra – korán kelés, álmosság, mosakodás, gyorsan elfogyasztott, reggeli, kávé… D. a hétvégéken, ünnepekkor és utazásai alkalmával esett ki ebből a ritmusból. Ezek a szünetek jól estek neki, de nem volt kifogása ellene, hogy visszarázódjon e napi rutinba.

Éppen a dohányzóban álldogált egyedül, amikor ezen gondolkodott. Ez a rutin dolgot meglehetősen degradálónak találta. A maga részéről ebben a látszólagos ismétlődésben és annak millió apró részletében is meglátta a költészetet, úgy, mint: a furcsán kavargó cigifüstben, az autó előtt felrebbenő madarakban, egy-egy mesterien elkészített ebédben, vagy vacsorában, egy popdalban, az irodaépületek felett néha valószínűtlenül színesre festett felhőkben, valamelyik kollégája szemében, ahol egy pillanatra fellobbant lelkének valódi fénye, és még sok másban. A nehézségek ellenére amit a élet/sors/Isten támasztott vele szemben, illetve átlagos életvitele ellenére D. boldognak érezte magát. Kifújta a füstöt, elnyomta a cigit, és visszament dolgozni.