Az ötvenes férfi szomorúan nézte a tükörképét. Arca püffedt volt a sok éjszakázástól, piától, és stressztől. Őt is elérte a férfiak egy részének átka, mert elhízott, és az egészségtelen életmódtól nagy, formátlan feje lett – buflák-fejű, ahogy az egyik nőismerőse nevezte a jelenséget. Erősen kopaszodott, a maradék haja pedig rövidre volt nyíratva. Szemei fáradtak és táskásak voltak. Feleségétől elvált három éve, és pocsék volt a melója – biztonsági őr volt egy bevásárlóközpontban. “Ohh bassza meg” – sóhajtott, mert eszébe jutott egy harminc évvel ez előtti reggel, amikor a húszas évei elején szintén belenézett a tükörbe. Arányos, az átlagnál helyesebb arc, belőtt barna séró, sugárzó, nevető kék szemek. Elégedetten nézte magát, tudta, hogy megint jól néz ki – hogy is lehetne másként… pedig kissé másnapos volt, dehát friss fiatalságán ez mit sem fogott… Buli, egy kis meló, csajok – ez volt az élete. Sikere volt mindenhol, léhaságát még a munkahelyén is elnézték – portás volt egy szállodában – hiszen ő volt Elvis… Főnöke mindig azt mondta neki, hogy ilyen külsővel csak egy kicsit kell igyekeznie, és bármi lehet még.
Tényleg nagyon hasonlított a Királyra… Magas volt, vékony, és ugye az arca… Vigyorgott a tükörbe, és még egyszer gondosan megigazította fényes, dús, barna haját. Ekkor furcsán csillantak meg a szemei, szembogarában mintha egy másik arcot látott volna felvillanni – egy püffedt, fáradt arc nézet rá kissé bambán vissza. Pislogott egyet, de már csak a saját szikrázó kék szemét látta. Megcsóválta a fejét, perdült egyet a tükör előtt és indult randizni.
A férfi zavartan nézett maga elég, ahogy felidézte ezt a fiatalkori emléket. “Ohh bassza meg” – sóhajtott megint, és megperdült a tengelye körül, ahogy régen csinálta, de majdnem a mosógépnek esett.
Rövidek 