Hazel English – I’m Fine

Hazel-English-press-photo-3-credit-June-Rustigan-1477425229-640x424

 

Nagyon ártatlan dalnak indul Hazel English I’m Fine című álmatag, finom dala. Aztán ez az ártatlanság gyorsan szertefoszlott, bebújt a bőröm alá, aztán pedig bekúszott egészen a szívemig. Olyan erős hangulata van a dalnak, aminek nem tudtam ellenállni – nosztalgia és melankólia keveredik benne. (A dal klipje erre még rátesz egy lapáttal a régi fotókkal és illusztrációkkal). Önkéntelenül belehúz a dal az emlékeim közé, én meg csak nézem őket, mint valami filmet. Valami egészen halvány, de valami egészen éles még – helyek, arcok, benyomások, jelentéktelennek tűnő hangulatok – az egész alatt pedig szól ez a nyugtalanító dal. Valahogy így képzelem az öregeket, akik csendben üldögélnek és elgondolkodni látszanak – visszagondolnak egy egész életre. Félelmetes, nagyszerű, és szép dolog. Persze én nem vagyok öreg, de egyre több az emlékem, a dal hallgatása alatt pedig belemerülök az emlékezésbe. Ezért aztán fura módon az I’m Fine egyszerre szép, de veszélyes dal egyszerre.

 

Szerelmek temetője

Véletlenül a régi szerelmek temetője mellett

sétáltam el egy este, nem is tudtam,

hogy ilyen is létezik, pedig ott volt,

bementem és kíváncsian körülnéztem

a sírokon párok nevei és fotói voltak

megjelent a temető öreg gondnoka

aki magyarázni kezdett:

minden sírban a pár közös emlékei vannak

meg is lehet nézni, végül is csak egy doboz

tessék itt van például ez a 3 éves kapcsolat,

Péter és Éva emlékei: első találkozás,

mindenféle boldog pillanat, látja mennyi emlék

kirándulások, szép éjszakák, önfeledtség,

de aztán látja: féltékenység, harag, szomorúság.

Na viszont látásra, sétálgasson csak nyugodtan.”

Bolyongtam még egy kicsit, a sok ezer sír közt

és a sajátjaimat is megtaláltam, a fejemet csóváltam

mennyi minden van ez egyikben, egy másikban

meg szinte semmi nem volt, mivel el sem kezdődött

Gyorsan kimentem a temetőből és hazasiettem

otthon aztán sört ittam, hogy gyorsan elaludjak

de most nem vált be a taktikám.

 

Az emberek olyanok, mint a könyvek

Az emberek olyanok, mint a könyvek

vannak sekélyesek, gyönyörűek, boldogok,

szomorúak, mélyek, vidámak…

Az emberek olyanok, mint a könyvek

azt hiszed róluk, hogy egyszerűek,

mert csak kétszáz oldal, milyen vékony

de minden mondat bonyolult és titokzatos

és csak lassan, akadozva olvasol, sőt

lehet, hogy sohasem fogod befejezni

Az emberek olyanok, mint a könyvek

lassan elsárgulnak, sajátságos illatuk lesz

és egyre ritkábban nyitják ki őket, pedig

ilyenkor van bennük a legtöbb olvasnivaló

Az emberek olyanok, mint a könyvek

ha nem tetszenek, akkor félredobják

vagy ki se nyitják, és sorsára hagyják őket

Az emberek olyanok, mint a könyvek

olvass bennük amennyit tudsz, és

Te is lapozd fel magad – hidd el, nem fáj.

 

Miért éppen…

Amikor egy erdőben voltam

Te mindig egy másikban sétáltál

ezért nem találkoztunk soha,

végül a Moszkva téren láttuk meg egymást

az óra alatt – csodás közhely.

 

Olyan Veled, mintha nem is Budapesten lennék:

a tekergő kopott, budai utcácskák olyanok, mintha

valahol Párizsban sétálnánk éppen,

egy plázában, a buszodra várva olyan, mintha

Róma egyik régi terén ülnénk az embereket figyelve.

 

A Nagyi palacsintázójában ülünk este,

kint hideg, bent otthonos meleg van

nézzük a szemben lévő fényes-sárga Shell kutat

előttünk a finom palacsinták hűlt helye,

meg műanyagpohárban valami édes, piros lötty

Te valami vicces sztorit fabrikálsz egy

fickóról, aki éppen megállt a kúton

én közben nézlek, és azon gondolkodom,

hogy ki írja a mi sztorinkat, és

miért most és itt kezdte el éppen?

 

Istenhez beszél a buszon

Munka után támasztom a falat a buszon

nézem rajta az ilyen-olyan embereket

meg a piszkos üvegen keresztül lemenő Napot

egy öregember ül az egyik széken, nagy, szürke szakállal

göcsörtös, nagy kezekkel, tiszta kék szemekkel

kezében kézzel írt régi, sárga papír van, versfélékkel

félhangosan olvassa a sorokat, úgy, hogy

mi, az utasok ne halljuk, de Isten igen, mert

úgy érzem neki olvassa fel az imákat

közben finoman mozgatja a kezét és mosolyog

határozottan nem őrült, csak éppen beszél Istenhez

boldogabb, mint mi, akik nem tudjuk kihez beszéljünk

hol az én Istenem? nincs meg bennem a bizonyosság

ezért nem tudok vele úgy beszélni, mint az öreg

csak remélem, hogy létezik – de nem hiszem,

ezért nem hall engemet, amikor szólok hozzá…

Kút

Egyszer aztán elhatároztam, hogy minden igazi lesz

tehát valóságos, erős, emlékezetes, szomorú vagy boldog

azt amit odaadok majd neked vagy akárki másnak

még akkor is, ha nem kell, mégis: “tessék – miért is ne?”

ha eldobod az sem baj, nem érdekel, mert van bennem,

szinte végtelen mennyiségben, “honnan? nem tudom”

egy feneketlen kút a lelkem, amiből lustán húzom fel a vödröt

ami mindig tele van mindenfélével, amit szétpakolok fent

aztán elosztom köztetek  – vigyétek, vegyétek, menjetek,

hordjatok szét, amerre jártok… a világban… az időben…

 

Spicc II.

Pár sör után vagyok, és hazafelé megyek

a budai utcák és házak csendben hallgatnak

a sötétség megint megnyerte a meccset –

az utcai lámpák csak szelíd, piszkos fényt vetnek

a fényben minden konkrét, látható, tapintható

a sötétség viszont egyfajta kétes lehetőség,

a lámpák lyuggatta szurkos, fekete lepel bármit rejthet,

ezért szeretem az éjszakát, a sejtelmek miatt, hogy

tartogat valamit az embernek, ami nem lát…

…csak reggel, józanon, amikor már felkelt a Nap.