Nézem a kertet

Illusztráció: Cholnoky Niki (Instagram: @cholnokyniki)

Nézem a kertet és keresem a választ

körforgás, pusztulás, növekedés

kihúzott gyomok, kibomló, gyönyörű szirmok

hernyó rágta növények, virágba boruló fák

A szív és lélek szabálytalan lüktetése

kifürkészhetetlenebb, titkos tudomány…

Bár elszáradhatnék lassan ősszel, hogy

télen lelkem csak aludjon a hidegben, s hogy

tavasszal üdén, tisztán éledjen újra

Józsi bőröndje (illusztrációval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

Józsi megkért, hogy hozzam el a bőröndjét a javítóból

a bőrönd a város másik végén volt a Lehel térnél

kiváltottam, és elkezdtem magam után húzni

úgy tettem, mintha turista lennék és megindultam,

akárcsak a város, én is lomha voltam a nyári melegtől

hiába volt üres a bőrönd, egyre nehezebb lett, ahogy

ismerős házak, terek, helyek, repedések, fénytörések

közt bandukoltam hazafelé – aztán

az ócska metró reszketve siklott a múlt megállói közt

majd a villamos az olvadó síneken csúszkált a

melegtől kába, ideges és szórakozott emberekkel a belsejében

én meg álltam köztük a bőrönddel, ami egyre nehezebb lett

mert mindenféle emlékkel, hangulattal, érzéssel telt meg

amit ez a furcsa, ronda, szépséges város adott nekem

amikor leszálltam a villamosról, alig bírtam levenni

Józsi bőröndjét, aztán csak hazahúztam és azon gondolkodtam,

hogy majdnem az egész életem elfér benne,

aztán kipakoltam lassan belőle, hogy üresen adjam vissza.

A dobozba zárt lány (illusztrcáióval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…