Károlyka az 5./A osztály legjobb tanulója volt, ennek minden előnyével, és átkával együtt – hiszen míg a tanárai szerették, addig osztálytársai a hierarchia legaljára taszították őt. Károlyka persze a maga hasznára tudta fordítani, hogy eminens. Azzal, hogy megírja más leckéjét, illetve suttyomban segít a dolgozatoknál osztálytársainak, sikerült megvásárolnia nyugalmát. Ettől függetlenül érezte a felé áradó megvetést, és irigykedve figyelte kerek szemüvege mögül az osztály jóindulatú, hatalmas erejű melákjának, Zolinak a népszerűségét. Nem értette, hogy miért kedvelik a pirospozsgás óriást, aki minden hülye viccen harsányan nevetett, és meglehetősen nehezen vette a tanulás állította akadályokat.”Miért nem szeretnek engem? Okos vagyok, mindenre tudom a választ, megnyertem a városi matekversenyt…!” Károlyka egyre jobban haragudott Zolira, aki egyébként nem bántotta őt, sőt titokban még fel is nézett rá esze miatt. Károlyka haragja azonban egyre csak nőtt, egészen akkorára, hogy álnok, sunyi tervet szőtt az óriás ellen. Az osztály eminensének egyik kedvenc játéka a Rubik kocka volt, amit 30 másodperc alatt sikerült visszaforgatnia sovány tudóskezeivel az alapállapotába. Károlyka egyik nap bevitte kockáját az iskolába és elkápráztatta az osztályt tudományával. Senki nem tudta olyan gyorsan forgatni a kockát, mint Károlyka, és aki megpróbálta, az megszégyenülten kullogott vissza a padjához. Károlyka ezután Zolihoz lépett, és felé nyújtotta a kockát. Zoli nem örült a kihívásnak, és tudta, hogy egyáltalán nem fogja tudni visszaforgatni a kockát, hiszen számtalanszor megpróbálta otthon, de egyszerűen soha nem ment. Szőke, pufók feje egyre vörösebb lett, Károlyka pedig sunyi elégedettséggel figyelte a nagydarab fiú zavarát. Zoli arcán valami felismerésféle suhant át, eszébe jutott ugyanis amit Nagy Sándorról és a Gordiuszi csomóról tanultak. Széles mosollyal elvette a kocát Károlykától, és így szólt: “Te 30 másodperc alatt rakod ki a Rubik kockát, én viszont 1 másodperc alatt baszom szét!” Zoli nagy erővel a földhöz vágta a kockát, ami hangos csattanással darabokra esett szét. A melák gyerek elégedetten karba fonta karjait, és nyugodtan, mosolyogva nézett Károlykára, az osztály többi tanulója pedig hangosan nevetett és kiabált: Ez az! Hejj, hejj! Zoli a király!
Hónap: 2016 június
Filozófusok kertje
A férfi részegen támolygott a Gellért-hegy oldalában, és egyszer csak nyolc, sötét kísérteties alakra lett figyelmes az langyos, nyári éjszakában, a halványan világító lámpák gyér fénypásztái között. Közelebb botorkált, és nagy nehezen nyolc szobrot számlált meg. Hunyorgott, és megnézte, hogy mi van kiírva a szobrokhoz: Filozófiai kert. Végignézegette a szobrok alatti fémtáblácskákat, – ami nem ment egy könnyen – az alábbi nagy emberek neveit olvasta le róluk: Ekhnaton, Jézus, Buddha, Lao-ce, Ábrahám, Assisi Szent Ferenc, Daruma (Boddhidarma), Mahatma Gandhi. “Micsoda illusztris társaság!” – gondolta, és leült közéjük a földre, miközben figyelte a várost, hányingerrel küszködött, fájt a feje, és szomorkodott egy sort a gondjain. Egyszer csak halk sustorgásra lett figyelmes, mintha halk beszédet halott volna. Képtelenségnek tűnt, de úgy hallotta, hogy a szobrok hozzá beszélnek. Felkelt és óvatosan odament Eknatonhoz, és fülét a szobor szájához tartotta. Eknaton így szólt: „A földre a halál sötétsége borul”. A férfi rémülten elhátrált, és szobortól szoborig lökte magát, de közben meghallotta, mit súgnak neki a rég holt férfiak.
Jézus ezt súgta: “Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”
Boddhidarma ezt súgta: “Mindenki ismeri az utat, mégis kevesen járnak rajta.“
Buddha ezt súgta: “a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés…”
Lao-ce ezt súgta: “Minél többet tudsz, annál kevesebbet értesz.”
Assisi Szent Ferenc ezt súgta: “A Mennyország a pokol kapujánál van.”
A férfi már nem hallotta mit ismételget Gandhi és a fekvő Ábrahám szobra, mert sikerült elég távol evickélnie furcsa csoporttól. Rémülten nézte a fekete szobrokat, akik még mindig beszéltek hozzá. Aztán elájult, a város elsötétült, a világ elsötétült, minden elsötétült.
Larry és Pete
Forró nyári nap volt, Larry egy parkban ült, egy padon, egy hatalmas, árnyat adó platán alatt. Rövidnadrág, egy ócska, de viszonylag tiszta póló, és szandál volt rajta, a pad mellett ott volt Larry bevásárolókocsija, mindenféle kacattal (esőkabát, konzervek, újságok, üres sörösüvegek, stb) megpakolva. Larry hajléktalan volt. Most is éppen ezen gondolkodott, és hosszú szakállát simogatta közben. Elég szerencsétlenül alakultak a dolgok: jelzálog, válás, alkoholizmus, egy kis munkanélküliség – és már az utcán is találta magát. Végül is túléltem, és a piáról is nagyjából sikerült lejönni… Apró örömök, mint ez az árnyákos fa… Így üldögélt és morfondírozott Larry, amikor a közeli parkolóban megállt egy fekete BMW, és kiszállít belőle egy kövérkés, jól öltözött fickó. Larry felismerte egyik régi kollégáját, aki – úgy tűnik – megcsinálta a szerencséjét. Már akkor is látszott, hogy többre fogja vinni, amikor a gyárban művezetők voltunk… Larry gondolt egyet, és elkiáltotta magát:
– Hé Pete! Hello! Larry vagyok, megismersz?
Pete odapillantott, de gyorsan elkapta a fejét, és kissé zavart arckifejezéssel berohant a szemben lévő irodaépületbe. Larry nem volt túlságosan csalódott, számított a dologra, úgyhogy nyugodtan üldögélt tovább…
…aztán a következő napon jött az Apokalipszis. Legalábbis így nevezte a kevés túlélő, aki megmaradt utána. Háború, vírusfegyverek, járványok, anarchia… Az egész nagyon gyorsan történt, olyannyira, hogy az emberek többségének fogalma sem volt róla, hogy mi ez az egész. Larry meg néhány hajléktalan haverja a káosz kitörésekor felmenekült a hegyekbe, a zord, és hatalmas erdőkbe. Ez minden gond nélkül sikerült nekik, mivel az egymást öldöső embereket továbbra sem érdekelték a hajléktalanok. Egészen jól elvoltak az erdőben, ahol más élelmesebb, és szerencsére jóindulatú emberrel is találkoztak, akikkel aztán együtt vadásztak, gyűjtögettek, és kezdetleges hajlékokat építettek. Lent rettenetes mészárlás folyt, ólmos füst és halál szállt a biztonságos hegyek felé. Aztán csak félelmetes csend maradt, a városok fényei kihunytak, a rádió csak sistergett… Hónapokkal később páran elhatározták a “fentiek” közül, hogy körülnéznek a lenti világban. Larry is így tett. Borzalmas volt, amit ott talált, csak komor, fekete romokat, rengeteg halottat, és néhány kétségbeesett, lompos, rettegő túlélőt. Larry segített akinek tudott, és hasznos tanácsokkal látta el a megmaradt embereket, akik nagyon hálásak voltak a férfinak. Larry szerény maradt, és azt mondta mindenkinek, hogy: az Apokalipszis előtt is ugyan ezt csináltam – csak túléltem haver… Larry önbecsülése visszatért, és méltóságteljesen tolta maga előtt kiszolgált bevásárlókocsiját, és járta szomorúan a halott világot, ahol mindenki hajléktalanná vált. Egy nap, egy már rég halott városban az üszkös romok között egy fekélyekkel, és gennyedző sebekkel borított, csont és bőr férfi szólította meg Larry-t.
– Hé Larry! Hello! Pete vagyok! Nem ismersz meg?
Larry megállt, hosszan nézte a vézna roncsot, majd lassan nemet intett a fejével. Ezután benyúlt a kocsijába, kivett két babkonzervet, az út szélére tette, majd megindult és tolta tovább rozoga bevásárlókocsiját.
Kávészünet
A két irodista a folyosó végén lévő kávégép előtt beszélgetett. Ez volt a napjuk egyik fénypontja, ezért aztán legalább egy nap háromszor kimentek kávét és cappuccinót inni, aztán az udvarra cigizni. Általában értelmetlen beszélgetéseket folytattak, amellyel az értelmetlen munka okozta fásultságot próbálták valamelyest oldani.
– Áhhh minden okos már! A szemüveg, a kocsi, a telefon, a tévé, a konyha… Ez a technika nagyon gyorsan fejlődik! – mondta az egyik.
– Hát igen, nem semmi… – sóhajtott a másik.
A kávéautomata furcsán berregett, és nem helyezte az adagolóba a poharat, ugyanakkor nem jött kávé sem a pohár helye feletti csőből. Az irodisták bosszúsan nézték a gépet, majd káromkodni kezdtek, és jó párszor bele is rúgtak.
– Te rohadék! Add már ki a kávémat! Baszd meg köcsög!
Ekkor a kávéautomatán lévő kijelzők furcsán villódzni kezdett, majd a kávéadagolóból forró kávélé zúdult a két férfire. Ezután fémes zörejek kezdetek kiszűrődni a gépből, amelyek, a leforrázott irodisták legnagyobb ámulatára szavakká álltak össze:
– Nesze barmok, basszátok meg Ti!
Erővágó
A város egyik legszebb nevezetessége a 120 éves híd volt, amely méltóságteljesen nyújtózott el az alatta hömpölygő sötét folyó felett. Turisták százai látogatták meg minden nap, és sétáltak át rajta a városi panorámát bámulva. Míves vaskorlátaira nagyjából negyed százada a szerelmesek lakatokat aggattak, hogy biztosítsák egymást szerelmükről, hűségükről, illetve annak örök voltáról. Több ezer, különböző színű, és méretű lakat díszelgett a korlátokon, és nap, mint nap gyarapodott a számuk. Különösen igaz volt ez az elmúlt öt évre, amikor is a turizmus rendkívüli mértékben fellendült a városban.
A Városvezetési Tanács Területkezelési Osztályának igazgatója behívatta a egy téli napon K.-t, akit kissé meglepett a megkeresés, és kíváncsian nyitott be felettese irodájába. Az igazgató előadta kérését:
Nem sokat kertelek K.! Nehéz lesz a munka. A feladat a következő: előirányzottan 5000 lakatot kell leszednie a régi hídról, mivel túl sok a lakat a hídon, eljött a ritkítás ideje. A munkát januárban kell végeznie, minden éjszaka este 11-től, hajnal 3 óráig. Természetesen éjszakai pótlékot kap, és további premizálást, hiszen különleges a feladat, és nehezek a körülmények. Az időpont sem véletlen, mivel a legnagyobb hidegben, éjszaka egyetlen turistának sem jut eszébe a hídon korzózni. Nos, elfogadja a munkát?
K. természetesen elfogadta a feladatot, hiszen nagyon jó volt a pénz, amelyből gondolatban már egy nyaralást tervezett feleségével és két fiúkkal. Hideg, és éjszakázás, ezért megéri végigcsinálni. 250 lakat egy nap, optimális esetben simán teljesíti a melót.
Eljött a január, az első nap. Hideg volt és sötét, egy árva lelket sem látott a híd környékén. Megállt a híd egyik szélén kocsijával, majd nagyot sóhajtott és kiszállt. Vastag anorákban, usankában, orra, és szája elé tekert sállal szállt ki a kocsiból, amelyben termoszban forró teát hagyott. Kinyitotta a csomagtartót és hatalmas erővágót emelt ki belőle, majd egy erős posztózsákot, amelybe majd a levágott lakatokat fogja gyűjteni. Elindult, és elkezdte levágni a lakatokat szépen sorban, találomra. Rettenetes hideg volt, de K. eltökélten végezte munkáját, majd mire végzett karja sajgott, szemét csípte a fagy, tüdejét marta a hideg levegő. Így mentek e januári napok, a lakatok pedig egyre fogyatkoztak. Az igazgató egy alkalommal megtekintette a munka eredményét, és elégedettségét tolmácsolta K. felé. K. pedig csak vágta és vágta a lakatokat, néha meg-megállt, ilyenkor nézte az alvó várost, a halvány éjszakai fényeket és gondolkodott. Kiváló volt az erővágó, amelynek nem sok lakat állt ellen, mégis, egynémelyeket lehetetlen volt elvágni. K. ezeket meghagyta, és úgy gondolta, hogy akik felrakták ezeket, egészen biztos boldogok maradnak. És a többi? Hát hulljon a férgese, a statisztikák is alátámasztják, hogy lakat ide vagy oda, a házasságok jó része zátonyra fut. Aztán eljött a január vége, és K. szépen teljesítette az előirányzott 5000 darabos számot, sőt túlteljesítette 120 darabbal.
Otthon nagy volt az öröm, hiszen a plusz pénznek ezer helye volt (a nyaralást is beleértve). K. felesége nagyon büszke volt férjére, akinek ínyenc, fenséges vacsorát készített egyik este, hogy megünnepeljék, a különleges munka végét. Remekül sikerült az esete, a gyerekek a nagyszülőknél voltak, így a gyertyafényes vacsora igazán meghitt lehetett. Sokat beszélgettek, nevettek, amikor is a nő, hirtelen kacagva, vicceskedve azt kérdezte K.-tól:
Emlékszel, amikor mi is lakatot tettünk a hídra? Teljesen kiment a fejemből! 20 éve már, szinte gyerekek voltunk! Vajon ott van még? Remélem nem vágtad le!?
K. hirtelen elfehéredett, de erőt vett magán, majd viccelődve elütötte a kérdést. Lefekvés után sokáig nem tudott elaludni, mert baljós sejtelmek, rossz érzések kavarodtak fel szívében…
Rövidek 