Hónap: 2016 augusztus

Hazafelé

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalom5 hozzászólás

K. hazafelé hajtott a munkából. Csupán tíz perce volt úton, de a vezetés hatására már kiment belőle a munkahelyi feszültség. Nyugodtan vezetett, amolyan meditációnak tartotta a kocsikázást, tekintve, hogy otthon várta a második műszak, a felesége és a két rosszcsont fia. A gyorsforgalmi úton mégis meg kellett, hogy álljon, mert egy konténervonat haladt át az úttal keresztben. K. levette a gyújtást és megadóan nézte a véget nem érni akaró vonatot. Bámészkodás közben, egymást kergették fejében a gondolatok – mi lesz a vacsora, holnap kell fizetni a biztosítást, fáradt vagyok, ki is vagyok? Az utolsó gondolatfoszlányon meglepődött.

– Ki is vagyok? – mondta ki hangosan. K. vagyok, 42 éves, banktisztviselő, férj, két gyerek apja. – válaszolt magának.

Lebiggyesztette száját, eszébe jutottak egyetemi évei, amikor irodalmi ambíciói voltak, és legjobb barátjával merész álmokat szőttek betűkből sikerről, írói hírnévről. Írtak a kocsmában, az egyetemi előadások szüneteiben, otthon, a parkban, részegen és józanon, éjjel és nappal…

A konténervonat végre elhaladt, a lámpa zöldre váltott, gázt adott, és száguldott tovább otthona felé. K. hazaérve vacsorázott a családdal, beszélgettek, megnézték a gyerekekkel együtt a híradót, aztán valami bűnügyi sorozatot néztek a feleségével, aki persze megint elaludt. K. álmosan kapcsolgatta a tévét, amiben semmi nem volt, dacára a 60 adónak. Mindig ez a sok hülyeség… Hirtelen mosoly suhant át az arcán, levette a hangot a tévéről, kibújt a paplan alól, és a garázsba sietett. A sok lim-lom között turkált, egy régi kartondobozt keresett, amit aztán meg is talált. Áhítattal forgatta, majd kinyitotta. Egy paksaméta géppel és kézírással teleírt lap volt benne. Versek, novellák, egy be nem fejezett regény… Leült a munkapad mellé, és izgatottan olvasni kezdte a lapokat, egyiket a másik után, néha felnevetett, vagy komolyan nézett maga elé. Aztán kezébe került egy novella, szemöldöke homlokáig felszaladt, ahogy ezt olvasta csodálkozva:

“K. hazafelé hajtott a munkából. Tíz perce volt úton, de a vezetés hatására már kiment belőle a munkahelyi feszültség. Nyugodtan vezetett, amolyan meditációnak tartotta a kocsikázást, tekintve, hogy otthon várta a második műszak, a felesége és a két rosszcsont fia. A gyorsforgalmi úton mégis meg kellett, hogy álljon, mert egy konténervonat haladt át keresztben. K. levette a gyújtást és megadóan nézte a véget nem érni akaró vonatot. Bámészkodás közben, egymást kergették fejében a gondolatok – mi lesz a vacsora, holnap kell fizetni a biztosítást, fáradt vagyok, ki is vagyok?”

A dolgok állása

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom4 hozzászólás

A Halál hagyományos viseletében, fekete darócruhában, csuklyáját hátrahajtva üldögélt egy magas, emeletes épület tetején, vékony ujjaival a térdén dobolt. A Háború mellette lógatta a lábát, ütött-kopott vasvértet viselt, tarajos sisakját letette maga mellé. Éjsötét haját összeborzolta a szél, fejét kissé félrebillentve, figyelmesen hallgatta beszélgetőtársát.

– “Soha ennyi dolgom nem volt. Hihetetlen mit tettél velük” – szólt a Halál, miközben kopasz fejét csóválta. A Háború hideg, zöld szemei vidáman csillogtak.

– “Nem csak az én érdemem. Maguktól is ölik egymást – szerelem, pénz, önzés, eszmék, hit – szinte mindenért egymásnak mennek. Nincs nyugtuk, háborúznak nap, mint nap – házasságban, munkahelyen, autóban ülve a dugóban, a bevásárlóközpontokban, még magukkal is, szakadatlan. Mindenhol ott vagyok. Jól mondják – az ember embernek farkasa” – válaszolt  mosolyogva a Háború.

– “Hát kevesen mennek el békével… én már csak tudom. Szerencse, hogy vannak még jók, vagy nem lenne ellensúly, és lehúzhatnánk a rolót. El tudnád képzelni, hogy vége legyen?” – húzta fel vékony szemöldökét a Halál.

– Örökké így lesz, ahogy elrendeltetett, ahogyan mindig is volt. Élnek, boldogok, élnek és ölik egymást, élnek, aztán meghalnak, és jönnek az újak, mindig jönnek. Mi pedig aratunk. – mondta a Háború.

Egy ideig nézték a várost, ahol a millió ember nyüzsgött, valakit éppen kiraboltak és megöltek, valakik éppen veszekedtek, valaki túllőtte magát, valaki részegen sírt. De volt más is – két barát örült egymásnak amikor véletlenül összetalálkozott, egy kisfiú boldogan sétáltatta a kutyáját, egy fiú örömmel vitt virágot a szerelmének, egy utcazenész jókedvűen énekelt és gitározott közönségének. Az egyik téren egy különös, színes ruhás alak kószált az emberek között, akik észre sem vették őt. A kócos, langaléta  Szeretet kutatva nézett fel az épület tetejére, és kajánul intett a fent ülő két alaknak. Azok visszaintettek neki.

Hawaii

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A fiú elmélyülten játszott a C-64-es számítógéppel, ami a tévére volt kötve. Az Operation Wolf utolsó pályáján járt, vadul rángatta a joystickot, a képernyőn ennek megfelelően egy célkereszt ugrált és vadul kaszálta le az elé került ellenséges kommandósokat. Neki háttal a felnőttek – anya, apa, a fiú húga illetve az apa nővére és annak férje – a nappali közepén elhelyezett asztal körül ültek. Az asztalon Kőbányai sör, Napóleon konyak, a gyerekeknek pedig málnaszörp volt, ropogtatni pedig sajtos tallér, illetve kakaós nápolyi. A hangulat már emelkedett volt, a beszélgetők kipirulva, nevetgélve magyaráztak. A fiú csak fél füllel kapott el egy-egy foszlányt a beszélgetésekből.

– Mindjárt 89′. Lássátok meg, hogy sok minden meg fog változni – mondta a fiú nagynénje.

– Hagyjuk már a politikát! – modult fel a nagynéni férje.

– Áh, olyan jó volt a Balatonon, 2 hétig voltunk a FIMÜV üdülőben, nagyon szép időnk volt… – ezt az anya mondta.

– Jól van nagyapa, persze, csak furcsa neki a nyugdíjas-lét, egyfolytában a telken dolgozik. Jobb, mintha otthon ülne. – nevetett az apa.

– Szeretem azt a telket, jó kiszabadulni a panelből. – sóhajtott az anya.

Game Over. A fiút lelőtték, elfogyott az összes élete. Kissé csalódottan fújt egyet, és nagyot húzott a számítógép mellé készített málnaszörpből. Furcsa mód egy perce a felnőttek feltűnően csendben voltak. A fiú hátrafordult és érdeklődve leste, hogy mi lehet ennek az oka. Az asztal körül üllők kissé álmodozva, a nappali egyik falát szinte teljesen elfoglaló óriás fali posztert nézték. A poszteren egy homokos tengerpartrészlet volt látható, magas, zöld pálmafákkal, és valószínűtlenül kék vízzel. Emberek nem voltak a képen csak egy kis pálmakunyhó, meg egy, a partra kihúzott fehér csónak.

– Hol lehet ez a tengerpart? – kérdezte a nagynéni.

– Szerintem ez Hawaii. – válaszolta az apa.

A fiú úgy látta, mintha mindnyájuk arcán valamiféle szomorúság suhant volna át, majd kissé zavartan, megilletődötten pislogtak a gyönyörű tengerpartra. Ekkor az apa felpattant, és erőltetett jókedvvel kérdezte:

– Hozhatok még valamit? Van krémesünk is! Vagy szendvicset ennétek?

A fiú nemet intett a fejével, és visszafordult a képernyő felé, újraindította a játékot, és dühösen lőni kezdte az ellenséget.

Tücsökzene

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalom, versMegjegyzés hozzáfűzése

Éjszaka a tücskök zenéjét hallgatom

Végre nem emberek énekelnek

az összetört, szomorú szívükről,

vágyakról, álmokról a másikról.

Csak ciripelést hallok, furcsa

zenét, amiben úgy tűnik minden

benne van, az egész éjszaka,

a világ, én, a múlt, meg a jövő…

aztán elalszok…

Másnap némileg csalódottan olvasom:

“A hímek ciripelésükkel csalogatják

párzásra a nőstényeket.”

 

 

Delfinek

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom2 hozzászólás

A turistákat szállító hajó Kefalónia szigetének partjai mellett siklott a tengeren. A nap szikrákat vetett a hullámokon, a víz türkizkéken csillogott, az égen fodros felhők úsztak. A hajó utasai elégedetten nézelődtek, kivéve egy idős hölgyet, aki hunyorogva, aggodalmasan leste a tengert. Az idegenvezető észrevette a hölgy furcsa viselkedését.

– Mi a baj kedves? – kérdezte.

– Tudja aranyom már hetedszer járok Görögországban, de soha nem láttam delfineket. Most is ígérték, hogy felbukkannak. Őket lesem ennyire! Szeretném végre látni, ahogy a hajó mellett úsznak, felugranak és nevetnek rám.

Az idegenvezető megértően mosolygott, majd odament a hajót kormányzó kapitányhoz, Dimitroszhoz és váltott vele pár szót. A kapitány odapillantott az öreg hölgyre, majd bólogatott, odament a hangszórókhoz kötött hifi toronyhoz. Kikapcsolta a hagyományos görög zenét, és behelyezett egy másik CD-t, és a hangerőt a maximumra tekerte. Egy Scooter dal kezdett el bömbölni, az Endless Summer. Az utasok többségét nem nagyon érdekelte a változás, de az idős hölgy megrökönyödve hallgatta a rave számot. Az idegenvezető egy pillanatra bekapcsolta a mikrofonját, és így kommentálta a változást:

– Többen is hiányolták a delfineket. Dimitrisz kapitánynak azonban van egy biztos receptje arra, hogyan csalogassa őket a hajóhoz. A delfinek nagyon szeretik Scootert, és a víz rendkívül jó hangterjesztő tulajdonságának köszönhetően kilométerekről meghallják a zenét. 

A hajó utasai – köztük az idős hölgy is – kíváncsian fürkészni kezdték a vizet, és egy negyed óra elteltével valaki hangosan felkiáltott:

– Delfinek! Rengeteg delfin!!!

Egy nagy, több mint húsz egyedből álló csapat közeledett a ringatózó hajó felé, hihetetlen gyorsasággal úsztak, áramvonalas, vízből ütemesen kicsapódó testük csillogó vízpermetet szórt szerte szét. Dimitrisz kapitány beindította a hajó motorjait, így a delfincsapat felvéve a tempót a hajótest mellett szelte a habokat. A turisták nevetve nézték, fényképezték, és videózták őket. Az idős hölgy meghatódva bámulta őket, szemeibe könny szökött. Jó húsz perc elteltével a delfinek lassan lemaradoztak, irányt váltottak, majd eltűntek nyugat felé.

Az idős hölgy nagyon örült, megköszönte az idegenvezetőnek az élményt, miközben még mindig a látóhatárt fürkészte. Aztán elgondolkodva még ez kérdezte:

– Egyszerűen nem értem, hogy az ilyen csodás, fantasztikus teremtmények hogyan szerethetik ezt a Scootert?

Az idegenvezető csak mosolygott, és így válaszolt:

– Tudja kedvesem, a delfinek sem lehetnek tökéletesek…

A kő

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A férfi a tenger felszínén lebegett, alatta a mélysötét víz kavargott, felette a vakítóan kék ég feszült. Legszívesebben alámerült volna az alatta terpeszkedő sötétbe a sok rejtélyes tengeri élőlény közé. Egy lett volna közülük, némán, lomhán úszkált volna a sós vizekben, távol az emberektől, távol mindentől, ami meghatározta létezését. Aztán nem gondolkodott, csak lebegett tovább, lassan mozgatva kezeit és lábait. Úgy érezte, mintha évek óta ringna a vízen. A problémáit, gondjait lemosta róla a tenger. A céges, munkahelyi hülyeségek, tartozások, és az apró-cseprő gondok mind lehámlottak elméjéről, beleáztak a vízbe, majd alámerültek és lassan elenyésztek a sötét mélységekben. Egy idő múlva fújt egyet, és nyugodtan tempózva kiúszott a partra, és leült az egyik vízbe nyúló sziklára. Csurom víz volt, bőrére só tapadt, de a hajnali nap már meleg volt, és lassan száradni kezdett. Senki sem volt rajta kívül a parton. Miután megszáradt, sétálgatott a parton, menet közben lábával a homokot túrta, és nézte a tengert. Belegázolt a sekély vízbe és színes köveket, kagylókat, és csigákat keresgélt. Ez volt az új feladat, az új probléma – ezen mosolygott magában. Nem volt könnyű megtalálni a megfelelő köveket, hiszen több száz között akadt egy-kettő, amely megfelelt a követelményeknek – vagy nagyon érdekes volt az alakja, vagy pedig különleges színekben játszott. “Az emberek is olyanok, mint a kövek, millió félék” – morfondírozott, miközben le-lehajolt egy-egy érdekesebb darabért. Majdnem egy órát keresgélt, mire talált egy fekete és égszínkék színű ovális követ. Elégedetten forgatta, és zsebre rakta.”Legalább olyan nehéz volt megtalálni, mint a feleségem… pont az ilyen köveket szereti” – gondolta, majd visszasétált a hotelhez, ahol az emberek még csak most kezdtek ébredezni.

Profilok

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

Az osztályvezető érdeklődve olvasta a beosztottakról szóló, rövid, lényegre törő pszichológiai profilokat, amelyet a team leader írt meg a csoportot két hétig figyelő hr specialistával karöltve. A tizenkettő jellemzés közül kettő igencsak felkeltette az érdeklődését. Az egyik Halász Nikolett profilja volt:

“Halász Nikolett, 31 éves, nagyszerű munkaerő, aki maximálisan precíz, lelkiismeretes, szabálykövető, munkáját 100%-os hatékonysággal végzi, rengeteget túlórázik. Tiszteli és követi a team leader minden utasítását, amennyiben mulaszt – lelkiismertfurdalása támad, és szorongásos tüneteket produkál. A team leader sikeresen alakította ki Nikolettben a lelki függőséget a feljebbvalóitól, és a cégtől. E lelki függés, és az ebből adódó szorongás azonban sajnálatos módon pszichoszomatikus betegségeket eredményez Nikolettnél. Például refluxot, illetve kórós álmatlanságot. Nikolettnek magánélete szinte nincs, csupán futó kapcsolatai, a cég problémáit annál inkább a magáénak érzi. Összegezve: lojális, megbízható, bármire rávehető egyén. Jobbat kívánni sem lehet.”

A másik profil olvasása közben rosszallóan összehúzta szemöldökét:

“Nagy Magdolna, 35 éves szintén jól teljesít, munkáját elvégzi, ugyanakkor munkastílusa hagy kívánnivalót maga után. A team leader személyét nem tiszteli, az értelmetlennek látszó utasítások ellen nyilvánosan lázadozik, megjegyzéseket tesz, csak sokadszori kérésre követi őket. Munkája minden területén a lazán kezeli a szabályokat, a maga szája íze szerint értelmezi őket. Túlórázni csak nagy ritkán hajlandó, inkább siet haza a családjához. Mindazonáltal személyisége az ügyfelek és munkatársai körében is népszerű – lazasága, kreativitása sokat lendít a csoport morálján, a problémákat pedig stresszelés nélkül képes kezelni. Összegezve: nonkonformista, lázadó, de nagy tűzzel dolgozó egyén, aki fütyül a cégre.”

Az osztályvezető elgondolkodva maga elé meredt, és azokra az időkre gondolt, amikor még visszaszólt a főnökének, vagy otthagyta a céges bulit, mert nem tetszett neki, meg arra, hogy kiugrik a multiközegből. Oldalra nézett az irodája falán lévő tükörbe, és nagyon nem tetszett neki, amit látott. Egy élére vasalt férfi ült ott, testileg és lelkileg is. Hirtelen ketrecnek érezte az irodáját, magát meg egy fogatlan oroszlánnak, aki csak a cég szabályainak él, és betartatja azokat, a birka beosztottak pedig rettegnek tőle. “Hitelmentes ház, verda, család, presztízs – ismételgette – ez is valami, na csak megéri.”   Kissé megnyugodott, és visszatért a profilokhoz. “Na ezt a Magdolnát betöretem a csoportvezetővel! ” – gondolta szórakozottan. Megint a tükör felé nézett, amelyből legnagyobb meglepetésére 20 éves önmaga tekintett rá, kócos fejjel, rosszalló tekintettel, felmutatott középső ujjal.

Azok a régi szép idők II.

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

“You could be my luck
Even if we’re six feet underground
I know that we’ll be safe and sound
We’re safe and sound“*

A férfi hangosan hallgatta a zenét a kocsiban, jó tempóban haladt, a gyorsforgalmi úton nem sokan voltak rajta kívül. Este volt már, éppen munkából tartott hazafelé. Nosztalgikus hangulatba került a zenétől, dacára annak, hogy nem szerette igazán az ilyen muzsikát, de valahogy a Safe and Sound érdeke érzéseket ébresztett fel benne. Ha meghallotta, mindig eszébe jutottak a régi idők, főleg a munkával kapcsolatban, mivel ott hallotta mindig ezt a dalt. Felkavarodott a múlt, ellepte a fejét, mindenfele kósza, jó emlék száguldozott benne össze-vissza, amelyek az idő szitáján akadtak fenn. A negatív dolgok eltűntek valahol, kihullottak valahogy ezen a szitán, így tulajdonképpen még a munkája is megszépült. Szóval a délutánokra gondolt, amikor hatalmas erőbedobással, de jókedvűen dolgozott, meg a hatalmas raktárra, ahol több ezer doboz, láda, paletta mozgott nap, mint nap. “Jön az áru, megy az áru, pörög az áru” – ahogy fogalmazott az egyik raktáros. Eszébe jutott egy csomó apró részlet, amit szeretett: az irodát narancsra festő naplemente, a raktár sajátos, fémes szaga, az ott dolgozók nyers, őszinte stílusa, a hatalmas morgó kamionok, bennük izzadt, nevető sofőrökkel, a sok viccelődés, ugratás. Mindez végül is most is megvan, de valahogy fakóbb színben tűnt fel minden. “Öregedek biztos, vagy kiégtem? Vagy 2 év múlva már ez a most is régi szép idő lesz?” Aztán dalnak vége lett, a gondolatok pedig valahol kirepültek a leeresztett ablakokon, a férfi tovább vezetett hazafelé, a felesége felé, a vacsora felé, egy jó sör felé.

 

*Capital Cities – Safe and Sound