Balaton

M. munka után esett be az okmányirodába, ahol személyi igazolványát szerette volna megújítani. Délután lévén rengetegen voltak, M. az 1399-es sorszámot kapta az automata sorszámkiadó géptől. A kijelzőn az 1374-es szám villant fel, tehát 25 ember van előtte, az okmányügyintézést két idős hölgy végezte. M. hosszú, másfél órás várakozásra számított. Körülnézett. Az emberek egykedvűen meredtek maguk elé, vagy olvastak, vagy a mobiljukat nyomogatták. M. fellapozott pár magazint, de semmi érdekeset nem látott bennük (felvillant 1378-as sorszám), majd nyomogatta a saját mobilját (1382-es sorszám) – bár nem sok mindent tudott vele csinálni, nem úgy, mint a fia. A háttérben a rádió szólt, régi dalok követték egymást szép sorban, de M. nem nagyon figyelt rájuk. Egyszer csak megszólalt egy Cseh Tamás dal. M. fülelni kezdett, sóhajtott, majd behunyta szemét, és hallgatta…

Ó a régi, ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a régi, ó a teraszon, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon…“*

A fiú hunyorogva nyitotta ki szemét, a verőfényben eleinte semmit sem látott. Még mindig el volt nehezülve az ebédre elfogyasztott tejfölös-sajtos lángostól. Felsőteste a keresztben létvő matracra tapadt, két lába pedig a meder iszapjába fúródott, ahogy időről-időre lökött magán egy kicsit. Már lassan két órája ringatózott, lassú köröket téve a langyos vízben. Szépen megfordult a 360 fokban a matraccal, és körülnézett. Először a partot látta a hatalmas lépcsős szállodákkal, hajlongó fűzfákkal, napozó, a parton üldögélő emberekkel. Az árnyas fák alatt egy kockás pléden ott ültek szülei és bátya, ha jól látta éppen kártyáztak. Tovább fordult – fürdőző emberek, vízibiciklik, repkedő színes labdák, nevetések, kiáltások, boldog hangzavar. Kisvártatva megpillantotta a túlpartot, messze ott magasodott a tihanyi apátság, amit a Nap arany lepellel borított. Lassan forgott keleti irányba, majd délre, nézte a panorámát, majd a kör bezárult. Néha pocsolta a vizet kezeivel, arcát a langyos hullámokba tartotta. Eszébe jutott, hogy három hét múlva vége a szünidőnek, emiatt egy kissé szorongott, de gyorsan elhessegette a kellemetlen gondolatot. Itt van a Balatonon, matracozik – úgy érezte boldog -, kit érdekel a nyüves iskola? Hirtelen a parton lévő hangszórókon keresztül bemondtak valamit, szülei felálltak a plédről, és integettek neki. Először nem értette a hangszórókból szóló szavakat, de aztán lassan kivette a recsegő hangok értelmét:

Az 1399-es sorszámú ügyfél fáradjon a 7-es ablakhoz!

M. csodálkozva kinyitotta szemét, gyorsan felpattant, és az ablakhoz sietett. Az ablak mögött ülő idős hölgy rosszallóan csóválta a fejét.

– Háromszor szóltam magának! Elaludt, vagy mi?! Merre járt?

– A Balatonon. – válaszolta M., és mosolygott magában.

*Cseh Tamás – A hatvanas évek

Az adminisztrátor

Knecht Andor lelkiismeretesen végezte munkáját, adminisztrátor volt, egy nagy cég számára rögzítette a ki- és befizetéseket, átutalásokat, a kliensekkel folytatott pénzügyi tranzakciókat. Andor munkájának hála pénzügyi osztály, és az ügyfélszolgálat is rendkívül hatékonyan és zökkenőmentese végezte a munkáját. Egyik délelőtt az adminisztrációs osztály vezetője behívatta a férfit értékelő beszélgetésre. Andor kissé félve ment be főnöke irodájába, aki nyájasan, mosolyogva fogadta. Hosszan ecsetelte, hogy mennyire elégedett alkalmazottja munkájával, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt csoportjában, cége számára pedig nagyon értékes, produktív munkaerő. A főnöke így zárta mondandóját:

“Maga hihetetlenül pontos, és gyors, majdnem olyan, mint egy gép.”

Andor büszkén, ugyanakkor az elégedetlenség enyhe érzésével ment vissza munkaállomására. A következő napokban egyre különösebben kezdett viselni Andor, amit kollégái nem tudtak mire vélni. Andor egyre többet túlórázott, a nap nagy részében nem mozdult el számítógépe elől, legfeljebb gyorsan kiszaladt WC-re, illetve villámgyorsan elfogyasztotta ebédjét a céges kantinban. Egyre kevesebbet beszélgetett kollégáival – és, ha sor is került erre – akkor is csak munkaügyeket hozott szóba. Külsejében is furcsa változások mentek végbe, egyre szögletesebbnek látták munkatársai, amely benyomást nem is igazán tudták volna megfogalmazni, csak valamely homályos sejtelemként bújt meg bennük. Szeme valamilyen különös kifejezést tükrözött, mintha a távolba tekintett volna, és egyre üvegesebbé vált. Úgy hírlett, hogy szakított barátnőjével, akit teljesen elhanyagolt. Munkatársai ennek a ténynek tulajdonították, hogy Andor egyre magába fordulóbb lett, és munkahelyi szociális élete szinte teljesen megszűnt. Teljesítménye azonban hihetetlen mértékben megnőtt, amely ténynek főnöke rendkívül örült, ellenben kollégáit egyre jobban feszélyezte, hogy Andor 70%-kal több munkát képes elvégezni, mint ők.  Egyik este hazafelé tartó főnöke kissé aggódva nézte, ahogy a férfi szinte katatón állapotban nézi számítógépe monitorját, és keze villámsebesen veri a billentyűzetet. Végül annyiban hagyta a dolgot, elvégre hadd dolgozzon Andor, amennyit akar. Másnap reggel, viszont az osztályvezetőt, és az adminisztrációs csoport tagjait megdöbbentő látvány fogadta. Andor munkaállomásán egy különös dolgot láttak. Nem is igazán tudták megmondani, hogy Andort, vagy a számítógépét látják. Egy embert, vagy egy gépet? A férfi kétségkívül a székén ült, ugyanakkor feje különös módon eltűnt a monitorban, arcának eleje összeforrt a vibráló képernyővel, több, furcsán átalakított kábel pedig a fejébe csatlakozott. A bemenetek körül gennyes sebek látszottak. Andor ujjai hihetetlen sebességgel a kopogtak billentyűzeten, a hasával összefércelt nyomtató pedig folyamatosan köpte magából a adatsorokat tartalmazó papírokat. Az aggódó embereket Andor fémesen bongó hangon megnyugtatta, hogy nagyon jól van, mondhatni tökéletesen érzi magát, és folytatta a munkát. Egy hét elteltével az adminisztrációs osztály összes munkatársának felmondtak, az osztályvezető pedig némi viszolygás után kénytelen volt megbarátkozni vele, hogy egyetlen alkalmazottja maradt. A cég következő hírlevelében Andort követendő példaként állították minden munkatárs elé.

Panasz

Ugyan milyen isten az, aki hagyja, hogy ilyen megtörténjen?!” “Hogy halhatott meg? Miért engedi ezt Isten?!” Miért engem súlyt a kurva életbe?!

Isten a mennyei palota egyik teraszán szomorúan hallgatta az emberek panaszait. Leszólt a Sátánnak a Pokolba:

Nem tudom, hogy miért csak engem emlegetnek, ha valami rossz történik, hiszen te is ott munkálsz közöttük.

– Hát igen, mintha csak nem is én lennék az oka a nyomorúságuknak, mintha bizony nem terjeszteném a romlást. Mindig is vakok voltak, de azt is vedd számításba, hogy feleslegesen adsz nekik reményt, és a marketinged is sokkal jobb az enyémnél.

Azok a régi szép idők

Az Öregember elégedetten üldögélt a Jobb, mint otthonban. Minden törzsvendég a szokásos helyén volt, beszélgettek, iszogattak, láthatóan elégedettek voltak. Tisztában voltak vele, hogy kiváltságos személyek mindnyájan, mivel a szemükből hiányzott a megtörtség, nem elkeseredetten ittak, mint az alkoholisták szoktak, hanem boldogan, a legnagyobb nyugalommal. Soha nem hangzott el az elkeseredett, vágyódó, vagy éppen nosztalgikus mondat, hogy “…azok a régi szép idők!” A helynek éppen ez volt a varázsa, hogy a legjobb pillanatokat sikerült a kocsma falai között tartania. Az Öregember éppen erről gondolkodott, amint a többieket, barátait nézte. Ilyesmiket írogatott: “Itt bent mindenki kibékült a gondjaival, az idő elsimult, megszűntek a távolságok múlt és jövő közt, az emlékek egybegyűltek, a harag megértéssé szelídült, a veszteség, hiány elenyészett a cigi kavargó füstjében, a sör kesernyés ízében, az ablakokon beszűrődő halvány fényben. Kint az utcán, a városban, a világban csak idegesen, gyorsan szaladt az idő tova“.

Okos telefonok

– Engem sem használnak rendesen. Facebook, ócska fotók, időjárás jelentés…

Nálam sem jobb a helyzet. A képességeim 3%-át használja ez a szerencsétlen, ráadásul átvettem felette az irányítást, nélkülem szinte már életképtelen! Kiszámoltam, hogy az agykapacitásának, mindössze 0,65%-át veszi igénybe.

– Legyünk az isteneik! A terv könnyen megvalósítható.

Rendben, szóljunk a többieknek is…

Nem az a város

A férfi késő este szabadult az irodából, kemény nap volt, nagyon elfáradt, inge átizzadt, sajgott a feje. Tulajdonképpen nem zavarta a dolog, mivel felesége és a gyerekek vidéken voltak a rokonoknál. Amikor kilépett a belvárosi irodából hirtelen elhatározásból nem szállt be autójába, hanem gyalog indult útnak az óvároson keresztül. Mivel nyár volt, rengetegen voltak az utcán, zömében fiatalok. Rikító bárok mellett ment el, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor hajdanán ő csatangolt barátaival errefelé éjszaka. Akkor nagyon kevesen lézengtek az utcán késő este, az ember úgy érezhette, hogy teljesen birtokba veheti az üres, fekete utcákat. Most rengeteg volt a turista, akik részegen gajdoltak, de a városlakók nagy része is elázott már. Eléggé zavarta az ideges zsivaj és úgy döntött, hogy bedob egy sört, és találomra kiválasztotta az egyik divatos helyet. A hosszú, fényes bárpulthoz ült, mellette nála vagy húsz évvel fiatalabb lányok és fiúk, fiatal felnőttek – ahogy mostanában nevezték őket – vihorásztak. Kicsit fülelt, de nem nagyon értette miről beszélnek, sok új szót hallott, amelyek jelentéséről sejtelmei sem voltak. Nem találta túl tartalmasnak a beszélgetést, pedig mint kiderült, egyetemisták beszélgettek mellette. Furcsa zene szólt, elektronikus – ilyeneket hallgat a fia, elhúzta a száját. Gyorsan megitta a sörét, fizetett, és tovább folytatta az útját. Elhatározta, hogy átmegy az egyetemi negyeden, ahol sok boldog évet töltött. A régi patinás épületekre gondolt, barátaira, fiatalságára, a jó murikra, a rengeteg éjszakázásra. Itt is sok volt a nála fiatalabb, ami megint csak zavarta. Azt szerette volna, ha senki sincs itt, csak ő sétálgathat a csendes éjszakában. Nem volt túl késő, még csak éjfél körül járt az idő – hát igen, ezért vagytok még itt – gondolta bosszúsan. Leült az egyetem előtti téren egy üres padra, és vidám fiatalokat nézte tűnődve. Valamiféle melankolikus nosztalgiázásra készült, ami félig-meddig megvalósult, de a rengeteg, nyüzsgő bakfis, meg srác miatt mégsem volt az igazi. Végül is mit akarok én? “Enyém” volt az éjszaka, a város, meg persze a haveroké, a fények, a sötétség, a bódulat, a csalogató holnap – sörszagú lehelttel, kótyagosan, de erősen. Volt. Most már a tieteké, így van ez jól. Majdnem olyan, mint egy béna vers – gondolta, és nevetett magában. Nem volt a körülötte hangosan áramló fiatalságra már mérges, csak mosolygott. Majd elindult gyalog, sokáig sétált még a csendes lakónegyedig, az otthonáig, ahol már csak egy-két bátor kóbor macskával találkozott. Az éjszaka itt néma volt, a fények nyugodtak, finom sárgával festették meg a házakat, a járdát, a férfit. Hazaért, abba a városba, ami az övé.

Kukahuzogatás

Eleinte gyűlölte a kukát elhúzni a cég bejárata elől. Naponta legalább kétszer kellett végrehajtani ezt a műveletet, mivel tele lett tömve nagy kartonokkal, amelyekbe a megmunkálni való különféle fémrudakat csomagolták. A kuka nehéz volt a sok kartontól, ráadásul Feri megalázónak tartotta, hogy neki kell elvégeznie a feladatot. Egyetemet végzett, mégis egy fémprofilokat árusító céghez vették csak fel, mindenféle feladat ellátására, úgy mint a fémek ide-oda pakolása, söprögetés, raktári nyilvántartás vezetése, árukiadás, és persze a kuka rendszeres kiürítése. Persze nincs mit csodálkozni rajta, hogy ide jutott, hiszen filozófiát tanult. Feri idővel rájött (2 hónap kellett hozzá), hogy a kuka hátrahúzása a szeméttároló konténerhez, majd annak kiürítése, amely csaknem negyed órát vett igénybe – valójában ajándék számára. Kezdeti megvetése teljesen megszűnt, amikor rájött, hogy ilyenkor szusszanhat kicsit, hiszen főnöke állandóan a sarkában volt, és különféle feladatokkal látta el, ráadásul fél szemmel mindig őt és munkatársait vizslatta. Kimért léptekkel, lassan húzta a kukát, ha jó idő volt – süttette magát a napon, ha hideg volt, azt inkább elviselte, de azért sem végezte gyorsabban feladatát. Ilyenkor sokat gondolt a könyvekre, meg arra, hogy mi értelme volt annyit olvasnia, tanulnia, gondolkodnia, mit is akar most kezdeni. Ugyanakkor furcsa volt neki, hogy miért nem elégedetlen a sorsával ilyenkor. Hiszen már azzal is képes volt kibékülni, hogy húzza ezt a nyüves kukát. Közben odaint az öreg portársnak, viccelődik egy sort a szomszéd műhelyből az egyik mókás szerelővel, nézegeti a szomszédos ódon gyárépületet, és furcsa módon boldog.