Knecht Andor lelkiismeretesen végezte munkáját, adminisztrátor volt, egy nagy cég számára rögzítette a ki- és befizetéseket, átutalásokat, a kliensekkel folytatott pénzügyi tranzakciókat. Andor munkájának hála pénzügyi osztály, és az ügyfélszolgálat is rendkívül hatékonyan és zökkenőmentese végezte a munkáját. Egyik délelőtt az adminisztrációs osztály vezetője behívatta a férfit értékelő beszélgetésre. Andor kissé félve ment be főnöke irodájába, aki nyájasan, mosolyogva fogadta. Hosszan ecsetelte, hogy mennyire elégedett alkalmazottja munkájával, aki kiemelkedő teljesítményt nyújt csoportjában, cége számára pedig nagyon értékes, produktív munkaerő. A főnöke így zárta mondandóját:

“Maga hihetetlenül pontos, és gyors, majdnem olyan, mint egy gép.”

Andor büszkén, ugyanakkor az elégedetlenség enyhe érzésével ment vissza munkaállomására. A következő napokban egyre különösebben kezdett viselni Andor, amit kollégái nem tudtak mire vélni. Andor egyre többet túlórázott, a nap nagy részében nem mozdult el számítógépe elől, legfeljebb gyorsan kiszaladt WC-re, illetve villámgyorsan elfogyasztotta ebédjét a céges kantinban. Egyre kevesebbet beszélgetett kollégáival – és, ha sor is került erre – akkor is csak munkaügyeket hozott szóba. Külsejében is furcsa változások mentek végbe, egyre szögletesebbnek látták munkatársai, amely benyomást nem is igazán tudták volna megfogalmazni, csak valamely homályos sejtelemként bújt meg bennük. Szeme valamilyen különös kifejezést tükrözött, mintha a távolba tekintett volna, és egyre üvegesebbé vált. Úgy hírlett, hogy szakított barátnőjével, akit teljesen elhanyagolt. Munkatársai ennek a ténynek tulajdonították, hogy Andor egyre magába fordulóbb lett, és munkahelyi szociális élete szinte teljesen megszűnt. Teljesítménye azonban hihetetlen mértékben megnőtt, amely ténynek főnöke rendkívül örült, ellenben kollégáit egyre jobban feszélyezte, hogy Andor 70%-kal több munkát képes elvégezni, mint ők.  Egyik este hazafelé tartó főnöke kissé aggódva nézte, ahogy a férfi szinte katatón állapotban nézi számítógépe monitorját, és keze villámsebesen veri a billentyűzetet. Végül annyiban hagyta a dolgot, elvégre hadd dolgozzon Andor, amennyit akar. Másnap reggel, viszont az osztályvezetőt, és az adminisztrációs csoport tagjait megdöbbentő látvány fogadta. Andor munkaállomásán egy különös dolgot láttak. Nem is igazán tudták megmondani, hogy Andort, vagy a számítógépét látják. Egy embert, vagy egy gépet? A férfi kétségkívül a székén ült, ugyanakkor feje különös módon eltűnt a monitorban, arcának eleje összeforrt a vibráló képernyővel, több, furcsán átalakított kábel pedig a fejébe csatlakozott. A bemenetek körül gennyes sebek látszottak. Andor ujjai hihetetlen sebességgel a kopogtak billentyűzeten, a hasával összefércelt nyomtató pedig folyamatosan köpte magából a adatsorokat tartalmazó papírokat. Az aggódó embereket Andor fémesen bongó hangon megnyugtatta, hogy nagyon jól van, mondhatni tökéletesen érzi magát, és folytatta a munkát. Egy hét elteltével az adminisztrációs osztály összes munkatársának felmondtak, az osztályvezető pedig némi viszolygás után kénytelen volt megbarátkozni vele, hogy egyetlen alkalmazottja maradt. A cég következő hírlevelében Andort követendő példaként állították minden munkatárs elé.

“Ugyan milyen isten az, aki hagyja, hogy ilyen megtörténjen?!” “Hogy halhatott meg? Miért engedi ezt Isten?!” Miért engem súlyt a kurva életbe?!“

Isten a mennyei palota egyik teraszán szomorúan hallgatta az emberek panaszait. Leszólt a Sátánnak a Pokolba:

– Nem tudom, hogy miért csak engem emlegetnek, ha valami rossz történik, hiszen te is ott munkálsz közöttük.

– Hát igen, mintha csak nem is én lennék az oka a nyomorúságuknak, mintha bizony nem terjeszteném a romlást. Mindig is vakok voltak, de azt is vedd számításba, hogy feleslegesen adsz nekik reményt, és a marketinged is sokkal jobb az enyémnél.

Az Öregember elégedetten üldögélt a Jobb, mint otthonban. Minden törzsvendég a szokásos helyén volt, beszélgettek, iszogattak, láthatóan elégedettek voltak. Tisztában voltak vele, hogy kiváltságos személyek mindnyájan, mivel a szemükből hiányzott a megtörtség, nem elkeseredetten ittak, mint az alkoholisták szoktak, hanem boldogan, a legnagyobb nyugalommal. Soha nem hangzott el az elkeseredett, vágyódó, vagy éppen nosztalgikus mondat, hogy “…azok a régi szép idők!” A helynek éppen ez volt a varázsa, hogy a legjobb pillanatokat sikerült a kocsma falai között tartania. Az Öregember éppen erről gondolkodott, amint a többieket, barátait nézte. Ilyesmiket írogatott: “Itt bent mindenki kibékült a gondjaival, az idő elsimult, megszűntek a távolságok múlt és jövő közt, az emlékek egybegyűltek, a harag megértéssé szelídült, a veszteség, hiány elenyészett a cigi kavargó füstjében, a sör kesernyés ízében, az ablakokon beszűrődő halvány fényben. Kint az utcán, a városban, a világban csak idegesen, gyorsan szaladt az idő tova“.

– Engem sem használnak rendesen. Facebook, ócska fotók, időjárás jelentés…

– Nálam sem jobb a helyzet. A képességeim 3%-át használja ez a szerencsétlen, ráadásul átvettem felette az irányítást, nélkülem szinte már életképtelen! Kiszámoltam, hogy az agykapacitásának, mindössze 0,65%-át veszi igénybe.

– Legyünk az isteneik! A terv könnyen megvalósítható.

– Rendben, szóljunk a többieknek is…