Édesapám megbízott azzal, hogy vegyem meg a karácsonyi vacsorára szánt pontyot. Egy nagy bevásárlóközpontba mentem, ahol baráti áron lehetett megvásárolni a halakat. Gyorsan meg is találtam a halaspultot, ahol egy hatalmas akváriumban nyugodtan úszkáltak a sorsukról mit sem sejtő pontyok. Egy öt kilósat választottam, amit legnagyobb meglepetésemre az eladó egy elfüggönyözött sarokba vitt. A függönyökön boldog, nevető halak fickándoztak. Mellettem egy apa és 5-6 éves forma fia várt a sorban. A függöny mögül tompa puffanások hallatszottak. A kisfiú kissé ijedten kérdezte az apját, hogy mi történik. Az apa gyorsan a fia füleire tapasztotta a kezeit. Amikor aztán vége lett a műveletnek, csak ennyit mondott: “Semmi… semmi“. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám hazahozta az élő halat, amit aztán betettünk egy kád vízbe. Elnézegettem, ahogy szépen úszkál egy pár órát, aztán következett az elkerülhetetlen. Apám nagy és erős kezeivel megfogta a halat, amennyire tudtam én is tartottam a vonagló, síkos testet. Apám másik kezében egy klopfoló-kalapács volt. 3-4 erős ütés után a ponty mozdulatlan lett, a vizet pedig vér színezte meg, ami aztán lassan eloszlott… Ezután kezdődött a hal feldolgozása: a pikkelyek leszedése, bontás, belezés, majd egy nagy késsel szép villákra szabdalta apám a hal testét. Ha sértetlen maradt az úszóhólyag, akkor még játszottam vele, amíg ki nem pukkadt. Közben patkók a hűtőbe kerültek, késő délután be lettek panírozva, majd este felé édesanyám megsütötte őket. A gyertyafényes asztalnál pedig jó ízzel elfogyasztottuk a fél napja még a kádban úszkáló halat. Ez jutott eszembe, akkor ott a bevásárlóközpontban – hogy jobb, hogy gyerekként a függöny mögé nézhettem.