Az öreg hinták szomorkásan nyikorogtak a játszótéren. Kék-piros festésük részben lepergett, sok helyen ette már őket a rozsda, akárcsak a körülöttük lévő korlátokat. A játszótér még a 80′-as évek elején épült, de a hinták nem emlékeztek rá, hogy pontosan mikor. Még hajnal volt, a harmat megcsillant rajtuk a felkelő nap fényében…

– Vajon ma hányan jönnek…? – sóhajtott fel az egyik.

– Nem hinném, hogy sokan… Tudod, hogy nem vagyunk EU konformok… csupa vas és korhadt fa vagyunk. A mai szülők többsége nem ide hozza a gyerekét… Mindig arról panaszkodnak, hogy nyikorgunk és vas-szagú lesz a kezük, ahogy a láncainkat fogják. Régen bezzeg, ez nem zavart senkit…

– Na igen… Viszont milyen sok felnőtt hintázik velünk, észrevetted?

– Igen, legalább ők még visszatérnek. Emlékeznek a múltra, nosztalgiáznak.

– Szerinted mikor fognak minket újra lefesteni?

– Attól tartok, hogy ez már nem fog megtörténni...