A szivárványvadász

Gyerekkora óta foglalkoztatták a szivárványok. Nem emlékezett, hogy mikor látta az elsőt, de mindig azzal nyüstölte a szüleit, hogy “kapjuk el a szivárványt“, “menjünk el a végéhez“. A szülei ebben eleinte partnerei voltak, egy 3 éves kisfiúnál ez elfogadható volt, amikor átlépte 6 éves kort, akkor már egyre jobban terhükre volt. Még szerencse, hogy ritka jelenség volt… 12 éves korában aztán megszökött otthonról, hogy megkeresse a koboldokat, vagy tündéreket, akik a szivárvány mágikus tövénél tartózkodtak. Az eset után a fiú apja felütött egy lexikont, hogy végre jobb belátásra térítse az álmodozót… “Szóval fiam:”

A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk és színeire bomlik, kialakul a színképe, más néven spektruma. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. A szivárvány akkor alakul ki, ha a levegőben lévő vízcseppeket a napfény alacsony szögből éri. Akkor a leglátványosabb a jelenség, amikor az égbolt felét még felhők borítják, a szemlélő pedig a napnak háttal áll. Így a kialakuló szivárvány élesen elválik a mögötte lévő sötétebb háttértől. A szivárvány valójában nem az égbolt egy különleges pontján keletkezik, hanem a szemlélő és a Nap helyzetétől függ – ezért nem lehet a szivárvány végéhez odamenni.

A fiú csak szomorúan bólogatott. Az évek teltek-múltak, a fiúcskából kamasz lett, majd férfi… Még mindig megnézte a szivárványokat, mint egyébként az emberek többsége, de legbelül érezte a régi vonzást… csak el kéne jutni a végéhez… Ezt a témát amikor csak tudta, felhozta, de beszélgetőtársai részéről csupán derültség, vagy furcsálkodó tekintet volt a jutalma. Foglalkozására nézve programozó lett, amikor már kellő rutint szerzett, hosszas matematikai modellezés után kifejlesztett egy saját programot, amely – elméletileg – képes volt meghatározni egy kamera, illetve az autója navigációjának segítségével a mágikus helyet. A kísérletről nem szólt senkinek, még a feleségének sem… Egy nap aztán egy esős délután megpillantott egy szivárványt. Gyorsan kocsiba ült, és a program segítségével a navigáción meg is jelent a feltételezett hely. Rálépett a gázra, és számos szabályt megszegve száguldani kezdett a cél felé, ahogy egyre közelebb ért, a fények egyre furcsábban törtek meg a házakon, a spektrum minden színe felvillant, eltűnt az út, mintha különös alakokat látott volna… fékezett, de az autója nem állt meg… már út sem volt… szikrázó fények…

A férfit sokáig keresték, eltűnésére senki sem talált magyarázatot. A rendőrség visszakövette a mobilja illetve az autó navigációs adatait, amelyek szépen követtek egy útvonalat, amelynek végén a jel egyszerűen megszűnt. A rendőrségi jelentésben “megmagyarázhatatlan események“, “technikai anomáliák“, “idegenkezűség kizárva” kifejezések kíséretében eredmény nélkül lezárták a nyomozást. A mennyiben az aznapi járókelőket is sikerült volna megszólaltatnia a rendőröknek, akkor egy, meglehetősen gyorsan hajtó férfiról számoltak volna be, aki izgatottan, mégis furcsán boldog arckifejezéssel ült a volán mögött.

Karácsonyi hal

Édesapám megbízott azzal, hogy vegyem meg a karácsonyi vacsorára szánt pontyot. Egy nagy bevásárlóközpontba mentem, ahol baráti áron lehetett megvásárolni a halakat. Gyorsan meg is találtam a halaspultot, ahol egy hatalmas akváriumban nyugodtan úszkáltak a sorsukról mit sem sejtő pontyok. Egy öt kilósat választottam, amit legnagyobb meglepetésemre az eladó egy elfüggönyözött sarokba vitt. A függönyökön boldog, nevető halak fickándoztak. Mellettem egy apa és 5-6 éves forma fia várt a sorban. A függöny mögül tompa puffanások hallatszottak. A kisfiú kissé ijedten kérdezte az apját, hogy mi történik. Az apa gyorsan a fia füleire tapasztotta a kezeit. Amikor aztán vége lett a műveletnek, csak ennyit mondott: “Semmi… semmi“. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám hazahozta az élő halat, amit aztán betettünk egy kád vízbe. Elnézegettem, ahogy szépen úszkál egy pár órát, aztán következett az elkerülhetetlen. Apám nagy és erős kezeivel megfogta a halat, amennyire tudtam én is tartottam a vonagló, síkos testet. Apám másik kezében egy klopfoló-kalapács volt. 3-4 erős ütés után a ponty mozdulatlan lett, a vizet pedig vér színezte meg, ami aztán lassan eloszlott… Ezután kezdődött a hal feldolgozása: a pikkelyek leszedése, bontás, belezés, majd egy nagy késsel szép villákra szabdalta apám a hal testét. Ha sértetlen maradt az úszóhólyag, akkor még játszottam vele, amíg ki nem pukkadt. Közben patkók a hűtőbe kerültek, késő délután be lettek panírozva, majd este felé édesanyám megsütötte őket. A gyertyafényes asztalnál pedig jó ízzel elfogyasztottuk a fél napja még a kádban úszkáló halat. Ez jutott eszembe, akkor ott a bevásárlóközpontban – hogy jobb, hogy gyerekként a függöny mögé nézhettem.

Elvis

Az ötvenes férfi szomorúan nézte a tükörképét. Arca püffedt volt a sok éjszakázástól, piától, és stressztől. Őt is elérte a férfiak egy részének átka, mert elhízott, és az egészségtelen életmódtól nagy, formátlan feje lett – buflák-fejű, ahogy az egyik nőismerőse nevezte a jelenséget. Erősen kopaszodott, a maradék haja pedig rövidre volt nyíratva. Szemei fáradtak és táskásak voltak. Feleségétől elvált három éve, és pocsék volt a melója – biztonsági őr volt egy bevásárlóközpontban. “Ohh bassza meg” – sóhajtott, mert eszébe jutott egy harminc évvel ez előtti reggel, amikor a húszas évei elején szintén belenézett a tükörbe. Arányos, az átlagnál helyesebb arc, belőtt barna séró, sugárzó, nevető kék szemek. Elégedetten nézte magát, tudta, hogy megint jól néz ki – hogy is lehetne másként… pedig kissé másnapos volt, dehát friss fiatalságán ez mit sem fogott… Buli, egy kis meló, csajok – ez volt az élete. Sikere volt mindenhol, léhaságát még a munkahelyén is elnézték – portás volt egy szállodában – hiszen ő volt Elvis… Főnöke mindig azt mondta neki, hogy ilyen külsővel csak egy kicsit kell igyekeznie, és bármi lehet még.

Tényleg nagyon hasonlított a Királyra… Magas volt, vékony, és ugye az arca… Vigyorgott a tükörbe, és még egyszer gondosan megigazította fényes, dús, barna haját. Ekkor furcsán csillantak meg a szemei, szembogarában mintha egy másik arcot látott volna felvillanni – egy püffedt, fáradt arc nézet rá kissé bambán vissza. Pislogott egyet, de már csak a saját szikrázó kék szemét látta. Megcsóválta a fejét, perdült egyet a tükör előtt és indult randizni.

A férfi zavartan nézett maga elég, ahogy felidézte ezt a fiatalkori emléket. “Ohh bassza meg” – sóhajtott megint, és megperdült a tengelye körül, ahogy régen csinálta, de majdnem a mosógépnek esett.

William Tyler

A Nashville-i (1979) születésű Willam Tyler zenei pályafutása már 19 évesen elkezdődött amikor bekerült a Silver Jews és a Lambchop nevű együttesekbe. Önálló zenei pályája azonban az 2010-es
Behold the Spirit című albummal kezdődött, azóta pedig Tyler egyéni hangzású gitárossá nőtte ki magát, jobbnál jobb albumokkal. Hősünk instrumentális zenét játszik, amelyben indie, folk, rock, és country keveredik sajátos eleggyé. Tyler hangulatos dalai remekül idézik meg az USA végtelen útjait, a kisvárosokat, és a vidéki országrészeket. Zenéje tényleg olyan, mintha egy öreg autóval hajtanánk, valahol az isten háta mögött, egy hosszú úton… Egészen kitágul a tér és idő Tyler-t hallgatva, mintha soha nem lenne vége az útnak, úgy érzem, mintha a fizikai és lelki táj egyaránt kitágulna.