A város, mint egy szív pumpál…
Mi vagyunk az áramló vér
autókban, buszokon, vonatokon
száguldunk felé reggelente
autópályák, és sínek érhálózatán
Délután, este visszalök minket
fáradtan távoli otthonainkba
Alszunk, és alszik a város is
mégis, a városról álmodunk
a város pedig rólunk
Reggel, a város, mint egy szív pumpál…
Vezetés közben, mintha a végtelenben lennék
odakint furcsán szétfolyik a táj
éppen feljön a nap, messze, keleten
az autót elnyeli az út
hiába változnak lassan a fények
megrészegít az idő
emlékek villannak fel a tükrökben
nyúlósan homályosan összemosódik
a most, a rég, meg valami sejtelem
a szélvédőn – hiba megy az ablaktörlő
hirtelen nem is tudom, hová megyek
bárhová… bármikor…
tompán zúg az idő
Aztán teljesen feljön a Nap,
hirtelen tudom – most van… 06:44…
Fotó: saját.
Egy fordított együttműködés… Az egyik fotóm megihlette @kmll_photo-t (Instagram), és szép szöveget írt hozzá.
…igazad volt,
a csend hangos,
a lépteid is felismerem
ahogyan illeszkednek
a mozdulatlan időbe.
Ahogyan szeretek,
az a csend:
lábujjhegyen
a fényből az árnyékba
mit magamból a
mellkasodba teszek,
nem akarom
a szíved meghallja.
Egy vers még 2019-ből…
Napokig szürke köd borított mindent
a fákat, a várost, a benne botorkáló embereket
mintha szürke hályog lett volna a szememen
minden régivé halványult és szürkült
mintha saját életem emlékei között jártam volna
egy fekete-fehér, régi-régi filmben,
túl sokáig éltem ebben a városban
ideje lenne máshová költözni,
ott olyan lennék, mint egy újszülött
így járkáltam furcsa hangulatban egy hétig,
aztán végre, csak kisütött a nap.
Fotó: saját.
Rövidek 