Reggel a hegy tetején teljes köd és lovecraft-i hangulat.
Jóformán semmit nem látni Budapestből,
csak a város moraját hallani.
Minden szürke, fakó, és színtelen
Én, meg néhány turista lézengünk a ködben, mint a kísértetek.
Várjuk, hogy kisüssön a Nap, hogy újra
élő emberként sétáljunk, és csodáljuk a színeket.
Késő este felnéztem a lámpára
és a fény felé törekvő bogarakat láttam.
Mi emberek is így hajszoljuk a boldogságot,
hogy aztán megégett testtel aláhulljunk, mint
a bogarak legtöbbje.
Mégis sokan a sötétben maradnak,
és fittyet hánynak a fényre.
Érdemes így tenni, és magától megtalál a boldogság.
Csöndet szeretnék, de város folyton morajlik
mormognak az autók motorjai, üvölt a rádió
kajabálnak az emberek, egymással vagy magukban
zene szól a sutyerákok bluetooth hangszóróiból
egyre csak terjed a város, felkúszik a hegyekre
még egy lakópark, még egy medencés ház…
futok az őzekkel, szarvasokkal a vadonba,
letérek az ösvényekről, majd nyugalmat találok
fenyőillatú a csönd, az erdő körülölel,
de tudom, hogy ez csak egy rezervátum,
én pedig csak egy nyomorult indián vagyok.
Fotó: saját.
Fotó: saját.
Fotó: saját.
Fotó: saját.
Rövidek 