Az alkonyati neszekre figyelő macska
A friss, tavaszi növények nehéz illata
Tücskök hegedűje, bogarak döngése
Kékes, tiszta ég, sejtelmes kontúrokkal
A macska bajszán reng a pillanat
Nincs is idő, ő tudja ezt
Én is megsejtem, lassan, nehezen…
Filmforgatás
Nézem életem filmjét, de kiestem a szerepemből
Ezzel nem csak én vagyok így,
a többiek is tanácstalanul lézengenek
Mit keresünk itt? Hol a rendező?
Hosszan keresgélünk, de hiába
A rendezői széket üresen találjuk
A film forog tovább, mi pedig játszunk
Ki jobban, ki rosszabbul –
sokan, velük én is, egyre kevesebb meggyőződéssel
A staff teszi a dolgát: van világítás, hangosítás,
a kamerák több szögből vesznek minket.
Talán minden marad a régiben…
De a rendező még mindig sehol…
Valaki felveti, hogy talán sohasem létezett,
talán nem is kellene játszani…
Március
Meleg napsütés simogatja a földet
felébrednek a mélyben alvó magvak
ezer árnyalatban kivirágzanak a színek
finom, csiklandós illatokat hoz a szél
nyújtózkodik a lélek, felsóhajt a szív…
Télen
A szavak úgy pihennek bennem,
mint a hagymák, és gumók télen
a fagyott, kemény föld alatt
várják a tavaszt, és alszanak…
a lélek is így tesz a hideg csendben
ködbe, dérbe, néha hóba takarózva.
Zúg az idő
Vezetés közben, mintha a végtelenben lennék
odakint furcsán szétfolyik a táj
éppen feljön a nap, messze, keleten
az autót elnyeli az út
hiába változnak lassan a fények
megrészegít az idő
emlékek villannak fel a tükrökben
nyúlósan homályosan összemosódik
a most, a rég, meg valami sejtelem
a szélvédőn – hiba megy az ablaktörlő
hirtelen nem is tudom, hová megyek
bárhová… bármikor…
tompán zúg az idő
Aztán teljesen feljön a Nap,
hirtelen tudom – most van… 06:44…
Fotó: saját.
Október vége
Sárgásbarna, délutáni, kedves napfény
színesre, régiesre fest mindent
a tájat, a házakat, a fákat, a millió levelet
fellobban még egyszer a nyár
az emlékek élesen felvillannak
aztán azok is gyorsan elsárgulnak
és hullanak alá a feledésbe
majd erjednek lassan, finoman
a hideg ködben, az avarban
a cipőm talpa alatt.
furcsa komposztja ez a léleknek, szívnek
tavaszra nagyon jó lesz…
Átkelés
– Egy…kettő…három… A három kis róka izgatottan számolt.
– Állj!!! Meglapul! – kiáltott fel izgatottan a rókácskák anyukája.
– Túl gyorsan jön ez az autó. Látjátok? Nagyon kell vigyázni. Jobbra néz, balra néz… Ha az autó akkorának látszik, mint egy légy – szaladjatok. Ha akkorának látszik, mint egy fácán, akkor ne mozduljatok – akkor túl gyors, és túl közel van. Nem értek már át. – Magyarázott izgatottan az anyaróka.
A kis rókák komolyan hallgattak, és izgatottan nézték az elsuhanó nagy és nehéz autókat.
Az egyikőjük aztán megkérdezte:
– Mi lesz ha nem érünk át időben?
– Kilapulsz, mint tegnap Béla, a nyúl! – vágta rá hirtelen a másik kis róka.
– Így van! Akkor nincs több játszás, vadászat, evés… Örök, nagy csend van… – sóhajtott az anya. Bezzeg ükapátok idejében… Az autók lassabbak voltak, könnyedén átszökkent a legtöbb állat a Trabantok, és Wartburgok előtt. Most egyre több az út, és egyre több az autó… Nagyon- nagyon kell vigyáznunk, ébernek és még gyorsabbnak kell lennünk.
A kis rókák nagy komolyan hallgattak… Nézték az anyjukkal az utat és újra elkezdtek számolni…
– Egy…kettő…három…
Fotó: saját.
Új és mégis régi
A más lesz a norma,
a norma lesz a más,
valami nem változik:
az ember embernek farkasa.
séta a temetőben
Apámmal kimentünk a csepeli temetőbe
meglátogattuk a hallottainkat
déd- és nagyszülőket, a család barátait
mindenhova tettünk virágot és mécsest
elmondtunk valami sztorit a halottról
apám nevetett, hogy ő is ide fog kerülni
én is nevettem, valahogy nem volt ijesztő a halál
ősz volt, nyugalom, napsütés
a halottak napja után egy héttel
a sírok közt álló, szép fákat néztem
és arra gondoltam, hogy az eltemetett emberek
lelkét valahogy magukba szívják
aztán nekünk, az élőknek susognak rejtelmesen
ez a gondolat megnyugtat, ezért szeretek,
többek között temetőkben sétálni.
Rövidek 