Címke: fotó
Erdő
Az erdő végső menedék az őrület elöl. A hatalmas, öreg fák és a kesze-kusza bokrok, ágak-bogak és az aljnövényzet megszűri a kinti világ zaját. Az erdő mélyén már nem is hallani, csak valami távoli morajt. A nyugalmat csak halk zörejek törik meg – a szélben megzörrenő levelek, a sűrűben felröppenő madarak és láthatatlan vadak surranása, a lassan hajlongó fák nyikorgása. Ez a menedék és a béke időleges, odakint vár a Rendszer, a Disznófejű Nagyúr, a Tömeg, a Szürke Verseny, ezer neve van. Szerencsére vannak odakint is fák – jó emberek.
Fotó: saját.
Fényképek
Egyszer találtam egy rakás kiöntött, szemétre dobott fotót. Valakinek vagy valakiknek az emlékei hevertek szerte-szét a földön. Egyes járókelők érdeklődve nézegették a halmot, majd továbbmentek. Én is megálltam néhány pillanatra, és megnéztem az ismeretlen férfiakat és nőket a fotókon. Szóval valakiknek, vagy valakiknek az emlékei, amelyek most már úgy látszik nem fontosak senkinek. A vidám pillanatok végleg kihunynak, bár néhányszor felvillannak, mert még megnézik őket néhányan, köztük én is. Lefotózom a szétszórt képeket, így talán hozzájárulok, hogy az emlékek még éljenek egy kevés ideig, ha máshol nem, hát pont az én fotómon. Persze nincsenek illúzióim, nekem is van dobozom fényképekkel, nomeg mappák a számítógépemen, meg online tárhelyen. Nagy gonddal őrizgetem a fotókat, rengeteg emléket – helyekről, emberekről, barátokról. De egyszer, lehet hogy hamar, de remélem, hogy minél később, ugyan erre a sorsra fognak jutni.
A citerás
A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.
Cézár és Mici
Cézár és Mici szokatlan párost alkot, hiszen egy németjuhászról és egy pincsiről van szó. Nyugodtan és méltóságteljesen sétálnak gazdájuk mellett, erő és csalafintaság, harcedzettség és kellem egyesül a két barátban. Ez nem volt mindig így, mivel siheder korukban kajlán tépték egymást naphosszat, szétrágtak mindent, és szinte reménytelennek tűnt megnevelésük. Felnőve azonban mindketten komolyodtak, és az egyre hosszabb városi séták alkalmával kénytelenek voltak rájönni, hogy a legjobb lesz szövetséget kötni. Cézár a többi kutyával való pofozkodás során mindig megvédi a gyámoltalan pincsit. Ugyanakkor, ha az ebek közötti magasröptű beszélgetésről van szó (kutyadivatról, vagy éppen irodalmi kérdésekről) Mici viszi a prímet, megmentve ezzel a kissé tájékozatlan Cézárt. Ezért hát az egyetértés, és nagy barátság a két kutya között, aminek a legjobban gazdájuk örül, aki nyugodtan sétálhat velük keresztül-kasul a városon.
Horgászni emlékeket
Béla és Imre bácsi jó időben mindig kiültek délután a rakpartra horgászni, két bottal mind a ketten. Nyugdíjasok voltak mind a ketten, ledolgozták amit le kellett – ők így gondolták, hát örültek, hogy így üthetik el az időt, ráadásul nap közben, munkaidőben. Néha váltottak egy pár szót várakozás közben, de leginkább akkor beszélgettek, amikor befejezték a horgászást, és hazafele ballagtak. Szóval, ahogy a képen is, várták a fogást, hogy az úszó megrezzenjen, közben pedig bámulták a várost, és a lustán áramló folyót. Ahogy nézték a vizet, a szeszélyesen csillámló hullámok között, régi-régi emlékek bukkantak fel. Fiatalság, szerelem, egy-egy érzés, boldogság, rengeteg kép – ezek is ott úsztak a folyóban. Béla és Imre ezekről nem beszélt a másiknak, megtartották maguknak a dolgokat, és csak az időjárásról, a fogásról, meg arról beszéltek, hogy mit főz otthon az asszony.
Rövidek 