A férfi részegen támolygott a Gellért-hegy oldalában, és egyszer csak nyolc, sötét kísérteties alakra lett figyelmes az langyos, nyári éjszakában, a halványan világító lámpák gyér fénypásztái között. Közelebb botorkált, és nagy nehezen nyolc szobrot számlált meg. Hunyorgott, és megnézte, hogy mi van kiírva a szobrokhoz: Filozófiai kert. Végignézegette a szobrok alatti fémtáblácskákat, – ami nem ment egy könnyen – az alábbi nagy emberek neveit olvasta le róluk: Ekhnaton, Jézus, Buddha, Lao-ce, Ábrahám, Assisi Szent Ferenc, Daruma (Boddhidarma), Mahatma Gandhi. “Micsoda illusztris társaság!” – gondolta, és leült közéjük a földre, miközben figyelte a várost, hányingerrel küszködött, fájt a feje, és szomorkodott egy sort a gondjain. Egyszer csak halk sustorgásra lett figyelmes, mintha halk beszédet halott volna. Képtelenségnek tűnt, de úgy hallotta, hogy a szobrok hozzá beszélnek. Felkelt és óvatosan odament Eknatonhoz, és fülét a szobor szájához tartotta. Eknaton így szólt: „A földre a halál sötétsége borul”.  A férfi rémülten elhátrált, és szobortól szoborig lökte magát, de közben meghallotta, mit súgnak neki a rég holt férfiak.

Jézus ezt súgta: “Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”

Boddhidarma ezt súgta: “Mindenki ismeri az utat, mégis kevesen járnak rajta.“

Buddha ezt súgta: “a születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés…”

Lao-ce ezt súgta: “Minél többet tudsz, annál kevesebbet értesz.”

Assisi Szent Ferenc ezt súgta: “A Mennyország a pokol kapujánál van.”

A férfi már nem hallotta mit ismételget Gandhi és a fekvő Ábrahám szobra, mert sikerült elég távol evickélnie furcsa csoporttól. Rémülten nézte a fekete szobrokat, akik még mindig beszéltek hozzá. Aztán elájult, a város elsötétült, a világ elsötétült, minden elsötétült.