Örök élet

Egy délelőtt két idős hölgy kiáltott be hozzám,

akik Isten igéjét hirdették fáradhatatlanul,

álltunk a kerítésnél és beszélgettünk

egyből nagyot ajánlottak:

örök életet a mennyek országában…

türelmesen végighallgattam őket,

de azt nem mondtam el nekik,

hogy nem szeretnék örökké élni

elég, ha egy ideig újjá tudok éledni,

minden fényes, élénk illatú tavasszal

mint a kertben a színes virágok,

kusza bokrok, és girbegurba fák

amik most csendben pihennek,

és várják hogy felébredjenek álmukból…

aztán elköszöntem Isten szolgáitól, és

tovább dolgoztam a kertben.

Józsi bőröndje (illusztrációval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

Józsi megkért, hogy hozzam el a bőröndjét a javítóból

a bőrönd a város másik végén volt a Lehel térnél

kiváltottam, és elkezdtem magam után húzni

úgy tettem, mintha turista lennék és megindultam,

akárcsak a város, én is lomha voltam a nyári melegtől

hiába volt üres a bőrönd, egyre nehezebb lett, ahogy

ismerős házak, terek, helyek, repedések, fénytörések

közt bandukoltam hazafelé – aztán

az ócska metró reszketve siklott a múlt megállói közt

majd a villamos az olvadó síneken csúszkált a

melegtől kába, ideges és szórakozott emberekkel a belsejében

én meg álltam köztük a bőrönddel, ami egyre nehezebb lett

mert mindenféle emlékkel, hangulattal, érzéssel telt meg

amit ez a furcsa, ronda, szépséges város adott nekem

amikor leszálltam a villamosról, alig bírtam levenni

Józsi bőröndjét, aztán csak hazahúztam és azon gondolkodtam,

hogy majdnem az egész életem elfér benne,

aztán kipakoltam lassan belőle, hogy üresen adjam vissza.

Gondnok

Régóta hallgattam már anyám meséiben élő őseim hívását
hogy térjek vissza a neonfényes városból a földhöz
hagyjam ott az épületek, és emberek dzsungelét,
a dülöngélő villamosokat, emlékeimmel zsúfolt tereket
a lüktető dobogást, ami soha nem hagyott nyugodni…
szóval visszatértem a földhöz, a kezem minden nap
piszkos lesz, a körmeim alá megy a föld
egyengetem a talajt, metszek, alakítok…
és engem alakít, tanít bölcsen a kert,
az öreg almafa,a szívós gazok, a bólogató virágok,
a szeszélyes zöldségek, az ezernyi bogár
lassan megtanultam, hogy nem én vagyok az úr,
hanem csak egy gondnok, a Természet alkalmazásában.

A dobozba zárt lány (illusztrcáióval)

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

Órás

Egy nap megállt a karórám,
elmentem hát elemet cserélni.
20 éve ugyan ahhoz az óráshoz járok
egy apró, kopott üzletbe, ahol rengeteg az óra
kicsi, nagy, elektromos, mechanikus
ketyegő, villogó – mindenféle
az órás ugyan úgy néz ki, mint
amikor kamaszként először bementem hozzá:
hórihorgas, kopaszodó, mégis fiatal arcú férfi.
Hiába jár az összes óra, itt megállt az idő
én is kamasznak érzem magam újra…
zavartan álldogálok, nézegetem a rengeteg órát
és azt, ahogy cseréli az elemet az enyémben
az órák csak ketyegnek… az idő mégis megállt…
Aztán megszólalt az órás:
Itt is van. Kész. 2500 forint lesz.
Felteszem és kimegyek az üzletből.
Az idő megint múlik. Zavartan nézegetem az órám.