Hiába evezek ki tudja mióta,
a part nem lesz közelebb
a sötét hullámok visszavetnek
bármilyen irányba is fordulok
egy szöcske úszik a vízen
kiveszem és beteszem a csónakba
az egyik lába hiányzik,
ezért körbe-körbe forog
olyan vagyok, mint ő, ez megnyugtat
Isten talán észrevesz,
és kiemel minket a tóból.
Sok magányos lélek sétál a városban
és soha nem találkoznak, mert
túl nagy a város, túl sok az ember
túl sok az utca, túl sok a tér
túl sok a zaj, túl sok a fény.
Ihlető: Kocsis Tekla: Budapest
Ott ültem este az A38 hajón, és vártam, hogy kezdődjön az énekesnő koncertje. Mellettem az üvegen túl kivilágított sétahajók úszkáltak, rajtuk emberek. Mögöttük ott ment a csepeli HÉV, mint valami furcsa, nem e világi hernyó. Sose láttam ilyennek, pedig gyerekkorom óta rengeteget utaztam rajta. Aztán megfordultam és körülnéztem a teremben. Senki sem volt egyedül rajtam kívül. Az emberek nagy része retteg egyedül, azt hiszi, hogy elveszik, vagy megszűnik létezni, ha nem látja a másik, vagy megőrül a gondolattól, hogy egyedül lesz, hiszen romantikus filmekben sincsenek egyedül az emberek. Egyszóval egyedül ültem ott, amikor bejött egy másik férfi egyedül és leült abba a sorba, ahol én voltam. Más nem is ült a sorunkba, mintha leprások lettünk volna, inkább álltak a párjukkal, barátjukkal, ismerősükkel. Kicsit büszkén mosolyogtam magamban, hogy lám, nekem meg sem kottyan, hogy egyedül legyek, elégedetten ülök, és várok. Hátha még tudnák, hogy amikor hazaérek egyenesen örülök, hogy egyedül vagyok, mert szétszed a rengeteg ember (magyarok és külföldiek) a cégnél a problémáival, meg a szeretetével. A koncert remek volt, viszont amikor néha “magányos társamra” néztem, furcsa érzés lett úrrá rajtam. A férfit valami furcsa hidegség vette körül, szinte sugárzott belőle, mereven ült, mintha saját fájdalmai, szomorúságának márványszobra lenne. Amikor vége lett a koncertnek együtt szálltunk buszra. Két vinyl lemezt is vett, azokat szorította, ölelte magához, így még valamiképpen jobban kiütközött mennyire magányos lehet. Ahogy néztem, feltűnt hogy a busz ablakán nincs ott a tükörképe. Némileg félve felnéztem a szemben lévő üvegre, de szerencsére az enyém ott volt, aki biztatóan visszamosolygott rám, és intett, hogy még nincs veszve minden.
A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj! – gondolta elkeseredetten.
Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.
A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…
Rövidek 