Érzésre

Rengeteg beszélgetésben felmerült, hogy a nagymamák legendás főztjeit, süteményeit, a legnagyobb igyekezettel sem sikerül újraalkotni, rekonstruálni. Pedig mindent megteszünk ennek érdekében – megvan az eredeti recept, vagy éppen az a vaslábos, amiben az étel készült, vagy a fél évszázados, elnyűtt fakanál, amivel levest kavargatta a nagymama. Mégsem sikerül eltalálni az összetevők mágikus arányát, amelynek révén ugyan azt az ízt kapjuk. Amikor még megkérdezhettük a nagyszülőt, vagy valakit, aki közelről ismerte az étel készítőjét – hogy miből mennyit is kell raknunk az alapanyagokból, hogy a jól ismert kedvencünket kapjuk, ez volt a válasz: érzésre… egy kis sót, cukrot, ilyen-olyan fűszert… Valójában az “érzésre” az ételt készítő szíve, lelke, személyisége, amellyel már magabiztosan kimérte, hogy miből mennyi, és mikor is kell a készülő ételbe. Mindenféle recept nézegetése, vagy méregetés nélkül saját magát is bele süti-főző az ételbe.

Soha úgy nem fogjuk már megalkotni azt a levest, sültet, vagy süteményt – mint, ahogyan az elhunyt készítette. De, ha mi is képesek vagyunk elrugaszkodni a recepttől, intuíciónkra, érzékeinkre, belső hangunkra bízva magunkat – akkor újabb remekmű születhet. Érzésre…

Nagyanyám

“Rossz után mindig jön a jó”

mondogatta gyakran nagyanyám

neki elhiszem ezt

mert látott zörgő gallyként

zsidókat a Dunába hullani

mert nem szerette a Pártot, és az se Őt

így nem lehetett, csak legalsó beosztott

mert egyetlen hosszú éjszakán

gyors fájdalomtól őszült meg

mert akit igazán szeretett

Szíriában vezetett teherautót

szóval neki hiszek

mert mintha semmi nem számítana

néha táncolva jött fel a lépcsőn

a szemei pedig nevettek,

állandóan, álmomban is.