Rengeteg beszélgetésben felmerült, hogy a nagymamák legendás főztjeit, süteményeit, a legnagyobb igyekezettel sem sikerül újraalkotni, rekonstruálni. Pedig mindent megteszünk ennek érdekében – megvan az eredeti recept, vagy éppen az a vaslábos, amiben az étel készült, vagy a fél évszázados, elnyűtt fakanál, amivel levest kavargatta a nagymama. Mégsem sikerül eltalálni az összetevők mágikus arányát, amelynek révén ugyan azt az ízt kapjuk. Amikor még megkérdezhettük a nagyszülőt, vagy valakit, aki közelről ismerte az étel készítőjét – hogy miből mennyit is kell raknunk az alapanyagokból, hogy a jól ismert kedvencünket kapjuk, ez volt a válasz: érzésre… egy kis sót, cukrot, ilyen-olyan fűszert… Valójában az “érzésre” az ételt készítő szíve, lelke, személyisége, amellyel már magabiztosan kimérte, hogy miből mennyi, és mikor is kell a készülő ételbe. Mindenféle recept nézegetése, vagy méregetés nélkül saját magát is bele süti-főző az ételbe.

Soha úgy nem fogjuk már megalkotni azt a levest, sültet, vagy süteményt – mint, ahogyan az elhunyt készítette. De, ha mi is képesek vagyunk elrugaszkodni a recepttől, intuíciónkra, érzékeinkre, belső hangunkra bízva magunkat – akkor újabb remekmű születhet. Érzésre…