Sárgásbarna, délutáni, kedves napfény
színesre, régiesre fest mindent
a tájat, a házakat, a fákat, a millió levelet
fellobban még egyszer a nyár
az emlékek élesen felvillannak
aztán azok is gyorsan elsárgulnak
és hullanak alá a feledésbe
majd erjednek lassan, finoman
a hideg ködben, az avarban
a cipőm talpa alatt.
furcsa komposztja ez a léleknek, szívnek
tavaszra nagyon jó lesz…
Délutáni csend, meleg napfénnyel
Őszi szellő, sustorgó diófákkal,
Nézem a mozgó, sárguló leveleiket,
Az egyik táncolva bucskázik lefelé…
Az univerzum néma rendje…
Okoskodok magamban,
Aztán hirtelen ráeszmélek, hogy
Én nem a diófa vagyok,
Csak az éppen lehulló levél…
A csendes erdőben ballagunk
Az őszi fák hallgatják, ahogy
az életünkről beszélünk
aztán csak csodáljuk a rengeteget
próbáljuk lefotózni
a fákról aláhulló, pörgő sárga leveleket,
ami nem sikerül, de valószínűleg
mindig fogunk emlékezni ezekre
a pillanatokra, ahogy
a titokzatos erdei tóra,
a hűvös csöndre, ami csípi az arcunkat
az erdő színes, pompás ruhájára,
a fák törzsén lassan folyó időre,
ami mégis kicsúszik a mi kezünkből is,
és megint csak azt vesszük észre,
hogy az erdőből kiérve meglódul az idő.
Hajnalban ködpaplan alatt alszik a rozsdás táj
amit az Ősz befestett – sárgával, pirossal, barnával
Lehullott, száraz leveleket táncoltat a szél
vidáman, a levegőben bucskázva búcsúznak a nyártól
aztán a földre esnek, hogy még felrugdossam őket,
mint a nyári emlékeket,
amelyek egyre halványabb sárgává fakulnak a tompa fényben.
A lassan enyésző, bomló őszi levelek szaga,
olyan mint régi, megsárgult könyvek illata
az erjedő, zizzenő avar-ágyon lépkedve,
olyan mintha egy régi könyvben járnék…
Fotó: saját.
Sárgásbarna, zörgő levélágyon sétálok
A csípős, hideg levegőben
füst, és erjedő avar szagát viszi a szellő,
cipőmmel feltúrom a leveleket,
melyek alatt hűlő nyári emlékeket találok.
Rövidek 