Címke: rövid-történet

A dobozba zárt lány (illusztrcáióval)

On Szerző: K.R.Á.itt: illusztrálvaMegjegyzés hozzáfűzése

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj!  – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

Csak a szél az…

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A kisfiú egyre nyugtalanabbul aludt, és csak jobbra-balra forgolódott az ágyában, a régi családi ház felső szintjén. Odakint vihar tombolt, villámlott, eső dobolt az ablakon, a régi ablakkeretek pedig keservesen nyikorogtak a hatalmas szélben. A gyermek hirtelen úgy érezte valami, vagy valaki közeledik feléje, hűvös, hideg szellő kíséretében. Nem mert felnézni, inkább hasra fordult, és fejére húzta a takarót, így remélve fedezéket. A fiú nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy álmodik, vagy valóban közelít felé “valami”. Egyre hidegebb légáramlatot érzett maga körül, majd hirtelen erősödő nyomást érzett a paplanon. Furcsa, reszelős hangot hallott menedékéből: Hááááááááááááááááááááááá! Nem bírta tovább, zilálva felriadt és hangosan kiabálni kezdett: Apa, apa!!! Apja gyorsan szobájához ért, kinyitotta az ajtót, és odasietett az ágyban fekvő fiához, aki a izzadságtól csatakosan nyújtott felé karját. Apa! Egy szellem volt, vagy lidérc, vagy valami!!! Az apja csak mosolygott, karjába kapta a még reszkető fiát, és így szólt: Ejnye, már 7 éves vagy, és már megint a szellem, mi?! Nem kell félni, csak a szél az! Látod? – és karjában fiával körbement a szobában, megnézték a zárt, de még mindig nyikorgó ablakokat. A fiú csakhamar megnyugodott, és hagyta, hogy apja visszategye az ágyba.

Sok sok évvel később a fiú felnőtt, családot alapított, és örökölvén a házat, feleségével és kisfiával élt benne. Egy napon új nyílászárókkal szerelték fel a házat, a régi, ódon fakereteket pedig kidobták. Kérem szépen, ez nem fog nyikorogni, és száz százalékosan szigetel – mondta a cserét végrehajtó szakember. Mindenki nagyon elégedett volt tehát. Egy éjszaka nagy vihar kerekedett, és a férfi egyszer csak arra riadt, hogy fia kiáltozik: Apa!! Valaki van itt! Apa!!! A férfi szaporán a gyerekszobához sietett, benyitott, és felkapta fiát. Ejh már, megint rosszat álmodtál? Hisz nincs itt senki! Csak a vihart hallod odakintről! Leült az ágy szélére, és megsimogatta fia fejét. Körbemutatott a szobában: Látod, senki és semmi nincs itt! Csak a szél zúg odakint! Ahogy fia mellett ült, az apa mintha hideg szellő érintette volna meg, és minta megnyikordultak volna a műanyag nyílászárók. Csak a szél az, csak a szél az – ismételte el még egyszer, de gyanakodva nézte az ablakokat.

Nagyváros

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.

Béla, a buszvezető

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”.  Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.

Az autószerelő

On Szerző: K.R.Á.itt: irodalom1 hozzászólás

Ideje volt elvinnem a szervizbe a kocsit, így hát az egyik ismerősöm ajánlására egy kültelki műhelybe vittem, amely több mint 20 éve működik K. autószerelő irányításával. A kocsit reggel leraktam, majd délután mehettem is érte. A  szerviz hátsó udvarban egy mérges német juhászkutya figyel. A műhelyeben mindenfelé olajos szerszámok, alkatrészek, kerekek hevernek, korom, olaj és benzinszag terjeng. K. már túl van az ötvenen, minden trükköt ismer, rutinos, és nagyon megbízható. Higgadtan, tárgyilagosan elmondja, hogy a két hátsó féket ki kellett cserélni, illetve a vízpumpa szűrőjét. Megmutatja a két régi féket, amely erősen kopott, elhasznált. Beszélünk még egy ismerősöm kocsija kapcsán az EGR szelepről, aztán elköszönök, megköszönöm a munkáját, és elhajtok. Út közben eszembe jut, hogy az írók többsége nem képes ennyire összeszedetten nyilatkozni a saját “munkájáról”, a végén mindig róluk szól minden, és hiába írnak jól és jót, hülyeségeket kezdenek beszélni.

Rókák

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A hegy a város szívében magasodott, egy kis erdővel, és az idők során egyre feljebb kapaszkodó lakóházakkal. A kis, erdős részen rókák tanyáztak, amelyek jól érezvén magukat egyre többen lettek. Ennélfogva egyre gyakrabban lehetett látni őket, ha leszállt a Nap. Cikázva rohantak át az utakon, bebújtak a kerítéseken. Vadásztak – madarakra, rágcsálókra, ehető szemétre. A sötétben lángcsóvaként villantak fel, szemük zölden villant. A környék lakói meglepetten nézték őket, ha óvatosságul ellenére összetalálkoztak velük. Egyesek örültek nekik, nevettek, ha meglátták a rókákat, mások féltek, vagy a pokolra kívánták őket. A kutyasétáltatók nem kifejezetten örültek kedvenceik távoli, vad rokonainak. Az ölebek idegesen pillogtak körbe séta közben, a régi vadászkutyák sarjai pedig bátor izgalommal keresték nyomaikat. A rókák egyre többen lettek, és egyre távolabb merészkedtek otthonuktól. Már a híradásokban is megjelentek, így történt aztán, hogy a Városi Közterület Felügyelő Szerv munkatársai, és a közeli erdő vadőrei megbízást kaptak a rókák eltüntetésére. A ravaszdiak likvidálására változatos és hatékony módszereket alkalmaztak, úgy mint méreg, fojtócsapdák, egyeseket pedig csendben kilőttek. A vadőrök szomorúan gyűjtötték be a tetemeket, amelyeket aztán egy kemencében semmisítettek meg.  A rókák tehát eltűntek, és a hegy körül lakók pedig megnyugodhattak. Néha késő este néhányan mégis furcsa dolgokat láttak, fellobbanó, vöröses lángokat, amelyek mintha csak rókák lettek volna. A jelenések csak egy pillanatra tűntek fel, így a legtöbben úgy hitték, hogy csak a szemük káprázott.

Jelentés

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

Éves rövid jelentés a mi Urunknak.

Mennyei ügyfélszolgálatunk, amely több mint 1 millió angyalt foglalkoztat, ebben az éveben csaknem 7 milliárd imát fogadott. Alkalmazottaink mindet sikeresen feldolgozták, az arra érdemeseket pedig továbbították. Azonban az eddigi sajnálatos tendencia folytatódik, mivel a legtöbb ima pénzért, boldogulásért, nem ritka esetben pedig egy felebarát elveszejtéséért szól hozzád, Mindenható. Utóbbi imákat természetesen töröljük a rendszerből. A másik emberért folyamodó fohász, amelyet áthat a valódi szeretet, elenyésző, mindösszesen 0,1%. Az arány elkeserítő, amely az emberiség irántad való bizodalmának, benned való hitének folyamatos gyengülésével, és a felebaráti szeretet jelentőségének csökkenésével magyarázható. Megoldásként szóba jöhetne a megmutatkozás, illetve a második fiad az emberek közé küldése, egy újabb özönvizet viszont semmiképpen sem javasolnánk.

Kelt.: 2016. december. 31.

Alázattal, Mihály arkangyal

Idő

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Régen sok volt az időből, így nem is foglalkoztam vele. Most viszont egyre gyorsabban telik az idő. Kiperegnek a percek és a rájuk tapadó emlékeim az újaim közül, hiába kapdosok utánuk. Erős, nagy hálót készítek, de az emlékek kifolynak a lyukakon. Néha pihenek, és mintha az idő is megállna, de aztán még gyorsabban nekiszalad. Szekrényt készítek vasból, lezárom lakattal, de az is recsegve szétfeszül, kirobbannak belőle a szép, fontos pillanatok, szétgurulnak a padlón, és eltűnnek. Amit tudok megmentek még, és a zsebeimbe gyömöszölök… Az óra hangosan ver a falon. Indulni kell az idő után, meg kell próbálnom utolérni.

Egy marék hó

On Szerző: K.R.Á.itt: egy fotó/egy sztori, irodalom4 hozzászólás

A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval.  „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

 

img_9962b

A boldog

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Attila 5:30-kor kelt fel az ébresztő hangjára. A jelzés kutya ugatásra volt beállítva, mivel a férfi nagyon szerette a kutyákat. Megmosakodott, felöltözött, megette az öreganyja által kikészített reggelit (kifli és sajt), és megivott egy pohár tejet. Felvette a kissé ómódi kabátját, cipőjét, és már szaladt is ki az egyszerű, de takaros házból. Az udvaron egy virgoncan ugrándozó tacskó, Rézi fogadta, akit gyorsan még megsimogatott. Az öreganyja még aludt. Sietnie kellett, hogy elérje a falun csak 4 óránként áthaladó buszt. Ma is sikerült,  6:00 kor már a megállóban volt. Felszállva az öreg sofőr kedvesen köszönt neki:

– “Jó reggelt Atesz! Hogy ityeg?”

– “Fityeg!” – válaszolta Attila.

– “Az a lényeg!” – nevetett a sofőr, és már indult is.

A pöfögő, piszkos buszon 4-5 ember gubbasztott még, akik mind bólogattak, vagy intettek Attilának, ő pedig elmotyogott egy köszönést: ‘Reggelt! Elhelyezkedett a szokásos ülésén, és kényelmesen hátradőlt. A közel 1 órás úton bámészkodva nézte a folytonosan változó tájat, az öreg tanyákat, a ködben úszó szántóföldeket, majd az egyre sokasodó, szürkén meredező ipari létesítményeket, és az egyre közeledő nagyvárost. A busz 7:10-kor ért a város központi buszpályaudvarára, ahol másik három társa, és kísérőjük már várt Attilára. Mosolyogva köszöntötték. A csapat különösen festett, mivel Attila és a másik három Down-szindrómás volt, kísérjük ellenben egy magas, jóvágású fickó. Attila és társai magukon viselték a “betegség” jegyeit:  lapos arc, egymástól távol ülő szemek, kicsi orr, elálló fülek, egyenes haj, rövid végtagok, alacsony növés. A körülöttük várakozók idegenkedve, vagy éppen szánalommal méregették őket, azonban ők rá sem hederítettek a többi emberre. A csapat jókedvűen várakozott egy buszra, amely 7:20 perckor indult, és elvitte őket egy közeli autógyárba. 8:00-ra értek be a gyárba, ahol aztán a szalag mellett válogatták a megállíthatatlanul áramló gumi, és fémdarabokat. Attila és egyik társa, Tamás tömpe ujjaikkal nagy lendülettel, villámgyorsan válogatták ki a szabványnak nem megfelelő darabokat. Négyszer 10 perc szünet járt egy nap, illetve 30 perc ebédszünet. A munkavezető elégedetten nézte a két “tónit”. Így nevezte a többi melós a down-szindrómásokat, merő szeretetből, amit ők is éreztek, és annak idején ferde mosollyal jóvá is hagyták az elnevezést. Az etimológiát a munkavezető a következőképpen vezette le: down-osok – dównik – tónik. Szóval a tónik hibátlanul dolgoztak, sokat nevetgéltek, dacára annak, hogy a nap nagy részét a szalag mellett töltötték. A jóindulattal csak közepesnek titulálható gyári menzán mindig jóízűen fogyasztották el az ebédjüket – jelen esetben főtt krumplit, rántott húst, és vegyes vágottat. Dolgoztak tovább fáradhatatlanul, egészen a műszak végéig. A munka végeztével pedig a legnagyobb elégedettséggel szemlélték a futó-szalag végében felhalmozódott dobozhegyeket – munkájuk eredményét. A munkavezető sokat figyelte őket, de soha nem látta őket szomorúnak, vagy elégedetlennek, dacára az alacsony fizetésnek, és monoton munkának. Attila éppen befejezte a melót, amikor a munkavezető hirtelen odalépett hozzá:

– Ügyes voltál Atikám!

– Köszönöm! – válaszolta amaz nevetgélve, szemüvege mögül pislogva.

– Mond csak, boldog vagy? – kissé sutának érezte a kérdést a munkavezető, annyira, hogy bele is pirult.

– Heeee?  – felelte Attila, és összehúzott szemöldökkel, gondolkodva nézett rá, majd elmosolyodott.

– Na, semmi. Viszlát holnap! – sütötte le szemét a munkavezető, és visszaballagott az irodájába. Attila pedig hazaindult a kis házba, öreganyjához, hogy kora este még játsszon egy keveset a Rézi kutyával.