A dobozba zárt lány (illusztrcáióval)

On szeptember 6, 2022 Szerző: K.R.Á.itt: illusztrálvaMegjegyzés hozzáfűzése

Az illusztrációt készítette: @zsetrekaemit (Instagram)

A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj! – gondolta elkeseredetten.

Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.

A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…

A Senki

On május 4, 2018május 4, 2018 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A Senki nyugodtan élet a Senkiföldjén. Nem zavarta senki, és semmi. Nem mérgezték meg életét különböző felesleges eszmék, mint például jobb vagy baloldali ideológiák, nagyvállalatok agyrohasztó reklámjai, sem trénerek ostobaságai. Nagyszerű volt az élet így – kiegyensúlyozott, áttekinthető, hiszen nem volt semmi ami különösképpen bonyolította volna. Azonban történt egyszer, hogy Valaki a kinti zavaros világban piaci lehetőséget látott meg a Senkiföldjénben, és a “senkiségben”. Légy senki! Vonulj ki egy időre a világból! Üresedj ki! – ezek lettek a remekül működő új szlogenek. Egyre több valaki jelent meg a Senkiföldjén, a Senki pedig kétségbeesetten szemlélte, ahogy a harsány Valakik szelfiznek, kiabálnak, szórakoznak vagy éppen csapatépítőket, tréningeket tartanak a hajdani nyugodt helyen. Egyre több ember jelent meg, aki “senki” akart lenni. Persze fogalmuk sem volt róla, hogy milyen is senkinek lenni, mert itt is csak önmaguk voltak, vagyis jobban szemügyre véve őket – kiderült, hogy üresebbek voltak, mint a Senki – csupán létezésüket próbálták nyomatékosítani, egymás tudomására hozni kétségbeesetten, még azzal is, hogy egy időre senkinek tettették magukat. Egyfolytában fotókat készítettek önmagukról, írogattak a senkiségről, legtöbbször a Facebook nevű oldalon, ahol undorral vegyes kíváncsisággal kapaszkodott össze a sok ember, és fürdött egymás moslékában, téveszméiben, tahóságában. A Senki rájött, hogy sokkal inkább létezik, mint hitte, és nevetve hagyta ott a valakiket. Elment valahova, ahol senki nem találhatja meg.

Megy minden a maga útján

On február 16, 2018 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!

Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.

Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.

Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.

Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.

A dobozba zárt lány

On július 9, 2017augusztus 7, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

A citerás

On május 16, 2017május 16, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: egy fotó/egy sztori, irodalom5 hozzászólás

A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.

A citerás(1)

Béla, a buszvezető

On április 11, 2017augusztus 7, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”. Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.

Rókák

On január 23, 2017augusztus 7, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

A hegy a város szívében magasodott, egy kis erdővel, és az idők során egyre feljebb kapaszkodó lakóházakkal. A kis, erdős részen rókák tanyáztak, amelyek jól érezvén magukat egyre többen lettek. Ennélfogva egyre gyakrabban lehetett látni őket, ha leszállt a Nap. Cikázva rohantak át az utakon, bebújtak a kerítéseken. Vadásztak – madarakra, rágcsálókra, ehető szemétre. A sötétben lángcsóvaként villantak fel, szemük zölden villant. A környék lakói meglepetten nézték őket, ha óvatosságul ellenére összetalálkoztak velük. Egyesek örültek nekik, nevettek, ha meglátták a rókákat, mások féltek, vagy a pokolra kívánták őket. A kutyasétáltatók nem kifejezetten örültek kedvenceik távoli, vad rokonainak. Az ölebek idegesen pillogtak körbe séta közben, a régi vadászkutyák sarjai pedig bátor izgalommal keresték nyomaikat. A rókák egyre többen lettek, és egyre távolabb merészkedtek otthonuktól. Már a híradásokban is megjelentek, így történt aztán, hogy a Városi Közterület Felügyelő Szerv munkatársai, és a közeli erdő vadőrei megbízást kaptak a rókák eltüntetésére. A ravaszdiak likvidálására változatos és hatékony módszereket alkalmaztak, úgy mint méreg, fojtócsapdák, egyeseket pedig csendben kilőttek. A vadőrök szomorúan gyűjtötték be a tetemeket, amelyeket aztán egy kemencében semmisítettek meg. A rókák tehát eltűntek, és a hegy körül lakók pedig megnyugodhattak. Néha késő este néhányan mégis furcsa dolgokat láttak, fellobbanó, vöröses lángokat, amelyek mintha csak rókák lettek volna. A jelenések csak egy pillanatra tűntek fel, így a legtöbben úgy hitték, hogy csak a szemük káprázott.

Jelentés

On január 6, 2017augusztus 7, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom3 hozzászólás

Éves rövid jelentés a mi Urunknak.

Mennyei ügyfélszolgálatunk, amely több mint 1 millió angyalt foglalkoztat, ebben az éveben csaknem 7 milliárd imát fogadott. Alkalmazottaink mindet sikeresen feldolgozták, az arra érdemeseket pedig továbbították. Azonban az eddigi sajnálatos tendencia folytatódik, mivel a legtöbb ima pénzért, boldogulásért, nem ritka esetben pedig egy felebarát elveszejtéséért szól hozzád, Mindenható. Utóbbi imákat természetesen töröljük a rendszerből. A másik emberért folyamodó fohász, amelyet áthat a valódi szeretet, elenyésző, mindösszesen 0,1%. Az arány elkeserítő, amely az emberiség irántad való bizodalmának, benned való hitének folyamatos gyengülésével, és a felebaráti szeretet jelentőségének csökkenésével magyarázható. Megoldásként szóba jöhetne a megmutatkozás, illetve a második fiad az emberek közé küldése, egy újabb özönvizet viszont semmiképpen sem javasolnánk.

Kelt.: 2016. december. 31.

Alázattal, Mihály arkangyal

Idő

On december 28, 2016augusztus 7, 2017 Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Régen sok volt az időből, így nem is foglalkoztam vele. Most viszont egyre gyorsabban telik az idő. Kiperegnek a percek és a rájuk tapadó emlékeim az újaim közül, hiába kapdosok utánuk. Erős, nagy hálót készítek, de az emlékek kifolynak a lyukakon. Néha pihenek, és mintha az idő is megállna, de aztán még gyorsabban nekiszalad. Szekrényt készítek vasból, lezárom lakattal, de az is recsegve szétfeszül, kirobbannak belőle a szép, fontos pillanatok, szétgurulnak a padlón, és eltűnnek. Amit tudok megmentek még, és a zsebeimbe gyömöszölök… Az óra hangosan ver a falon. Indulni kell az idő után, meg kell próbálnom utolérni.

Egy marék hó

On december 23, 2016december 23, 2016 Szerző: K.R.Á.itt: egy fotó/egy sztori, irodalom4 hozzászólás

A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval. „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.

Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!

img_9962b