Nagyváros

Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.

Nem az a város

A férfi késő este szabadult az irodából, kemény nap volt, nagyon elfáradt, inge átizzadt, sajgott a feje. Tulajdonképpen nem zavarta a dolog, mivel felesége és a gyerekek vidéken voltak a rokonoknál. Amikor kilépett a belvárosi irodából hirtelen elhatározásból nem szállt be autójába, hanem gyalog indult útnak az óvároson keresztül. Mivel nyár volt, rengetegen voltak az utcán, zömében fiatalok. Rikító bárok mellett ment el, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor hajdanán ő csatangolt barátaival errefelé éjszaka. Akkor nagyon kevesen lézengtek az utcán késő este, az ember úgy érezhette, hogy teljesen birtokba veheti az üres, fekete utcákat. Most rengeteg volt a turista, akik részegen gajdoltak, de a városlakók nagy része is elázott már. Eléggé zavarta az ideges zsivaj és úgy döntött, hogy bedob egy sört, és találomra kiválasztotta az egyik divatos helyet. A hosszú, fényes bárpulthoz ült, mellette nála vagy húsz évvel fiatalabb lányok és fiúk, fiatal felnőttek – ahogy mostanában nevezték őket – vihorásztak. Kicsit fülelt, de nem nagyon értette miről beszélnek, sok új szót hallott, amelyek jelentéséről sejtelmei sem voltak. Nem találta túl tartalmasnak a beszélgetést, pedig mint kiderült, egyetemisták beszélgettek mellette. Furcsa zene szólt, elektronikus – ilyeneket hallgat a fia, elhúzta a száját. Gyorsan megitta a sörét, fizetett, és tovább folytatta az útját. Elhatározta, hogy átmegy az egyetemi negyeden, ahol sok boldog évet töltött. A régi patinás épületekre gondolt, barátaira, fiatalságára, a jó murikra, a rengeteg éjszakázásra. Itt is sok volt a nála fiatalabb, ami megint csak zavarta. Azt szerette volna, ha senki sincs itt, csak ő sétálgathat a csendes éjszakában. Nem volt túl késő, még csak éjfél körül járt az idő – hát igen, ezért vagytok még itt – gondolta bosszúsan. Leült az egyetem előtti téren egy üres padra, és vidám fiatalokat nézte tűnődve. Valamiféle melankolikus nosztalgiázásra készült, ami félig-meddig megvalósult, de a rengeteg, nyüzsgő bakfis, meg srác miatt mégsem volt az igazi. Végül is mit akarok én? “Enyém” volt az éjszaka, a város, meg persze a haveroké, a fények, a sötétség, a bódulat, a csalogató holnap – sörszagú lehelttel, kótyagosan, de erősen. Volt. Most már a tieteké, így van ez jól. Majdnem olyan, mint egy béna vers – gondolta, és nevetett magában. Nem volt a körülötte hangosan áramló fiatalságra már mérges, csak mosolygott. Majd elindult gyalog, sokáig sétált még a csendes lakónegyedig, az otthonáig, ahol már csak egy-két bátor kóbor macskával találkozott. Az éjszaka itt néma volt, a fények nyugodtak, finom sárgával festették meg a házakat, a járdát, a férfit. Hazaért, abba a városba, ami az övé.