Nem sok minden van itt. Pusztaság. Van kiégett fű, egy-két száraz bokor, egy bizonytalan, hőségtől remegő vonal, amely elválasztja a földet az égtől. Meg itt van ez a koponya, annak tanújeléül, hogy cudar ez a vidék. Átlépek rajta és megyek tovább. Bele a pusztába. Nagy a csönd, csak a szél zörget néhány kókadó növényt. Nincs itt semmi, ami a Rendszert érdekelné, nincs mit eladni, nincs mit mutogatni, nincs mit használni. Nagy a csönd, csak gondolatok zúgnak a fejemben, majd ezek is lassan elnémulnak, ahogy széjjelszóróm őket az üres térben. Minden egyértelmű itt kint, semmivé válnak a hülye szlogenek, zavaros ideológiák, a sok marhaság, a város őrülete, a felesleges idegesség, amelyek alattomosan megkapaszkodtak bennem.  Kiizzadom őket lassan, sós verejték lesz belőlük, amit letörlök magamról. Igen-nem: ilyen egyszerű lesz idekint minden. Megyek hát tovább, a forróság ellenére könnyedén, valami délibáb felé.

Fotó: saját. Hortobágy.