A buszon sokan utaztak – reggel lévén -, az utasoknál táskák, szatyrok, retikülök voltak. A buszon egy öregember is volt, aki éppen a piacról jött, és egy nyűtt, itt-ott már foszló, néhol rojtos szélű, csíkos – a szivárvány minden színében fakón pompázó – bevásárlószatyor volt nála. A szatyor tele volt zöldséggel, gyümölccsel, meg egy kolbász is kikandikált belőle. Nyugodtan pihent gazdája lábánál, aki ügyesen megtámasztotta mindkét oldalról, hogy el ne dűljék. A közelben egy Mango és egy Zara papír bevásárlótáska hevert két nő ölében. Gúnyos pillantásokat vetettek a csíkos szatyorra, és így beszélgettek a füle hallatára:

“Nézd milyen nyomorúságos szegény, rojtos foltos. Csiri-csáré, össze-vissza színű. Pfjujj csak úgy bele vannak téve a zöldségek! Milyen piszkos! Micsoda igénytelenség!”

A csíkos szatyor csendben hallgatta őket, majd amikor megelégelte a sápítozást, kimérten így szólt:

“Nos, Béla bácsi 20 éve használ bevásárlásra, és még mindig remekül bírom, mivel különböző, tartós műanyagszármazékokból készítettek. Nektek nagyjából kettő, maximum három évet adok.”

A két reklámtáska először csak hüledezett, majd szomorú hallgatásba burkolózott az út hátralevő részén.