Érzésre

Rengeteg beszélgetésben felmerült, hogy a nagymamák legendás főztjeit, süteményeit, a legnagyobb igyekezettel sem sikerül újraalkotni, rekonstruálni. Pedig mindent megteszünk ennek érdekében – megvan az eredeti recept, vagy éppen az a vaslábos, amiben az étel készült, vagy a fél évszázados, elnyűtt fakanál, amivel levest kavargatta a nagymama. Mégsem sikerül eltalálni az összetevők mágikus arányát, amelynek révén ugyan azt az ízt kapjuk. Amikor még megkérdezhettük a nagyszülőt, vagy valakit, aki közelről ismerte az étel készítőjét – hogy miből mennyit is kell raknunk az alapanyagokból, hogy a jól ismert kedvencünket kapjuk, ez volt a válasz: érzésre… egy kis sót, cukrot, ilyen-olyan fűszert… Valójában az “érzésre” az ételt készítő szíve, lelke, személyisége, amellyel már magabiztosan kimérte, hogy miből mennyi, és mikor is kell a készülő ételbe. Mindenféle recept nézegetése, vagy méregetés nélkül saját magát is bele süti-főző az ételbe.

Soha úgy nem fogjuk már megalkotni azt a levest, sültet, vagy süteményt – mint, ahogyan az elhunyt készítette. De, ha mi is képesek vagyunk elrugaszkodni a recepttől, intuíciónkra, érzékeinkre, belső hangunkra bízva magunkat – akkor újabb remekmű születhet. Érzésre…

Egy este Budán

Bámész mászkálás a budai utcákon
A pincenyílásokból kiszűrődő
kellemetlen, mégis ismerős,
szúrós dohszag éberré tesz

Kósza emlékek mindenhol:
az öreg házfalakon
az eső áztatta utcakövön
a park egy rejtett szegletében
a villamos csörömpölésében
az ülésekre ragadt fura szagban

A múlt áttűnik az új dolgokon
aztán mostba fordul és
furcsán rávetül mindenre
újra látom a kedvenc éttermem,
ami már valami egészen más
egy hatalmas platán is feltűnik,
amit már réges-rég kivágtak –
azt hiszem a kilátás miatt
rég nem látott emberek
suhannak el mellettem
valaki mosolyog, mások pedig komolyak

Minden kavarog, táncol az esti fényekben
aztán hirtelen vége, a hideg kijózanít
ez a séta is csak egy újabb réteg
az emlékek koszos mázára…

Fotók: saját.

November

Finom köd száll lefelé

Betakarja a lelket

Hallgatnak az erdők

Alszanak a rétek

Keressük a nyugalmat

sétálunk az erjedő avarban

beszívjuk az elmúlt nyár illatát

Szeretnénk mi is kicsit megpihenni…

Fotó: saját.

Filmforgatás

Nézem életem filmjét, de kiestem a szerepemből
Ezzel nem csak én vagyok így,
a többiek is tanácstalanul lézengenek
Mit keresünk itt? Hol a rendező?
Hosszan keresgélünk, de hiába
A rendezői széket üresen találjuk
A film forog tovább, mi pedig játszunk
Ki jobban, ki rosszabbul –
sokan, velük én is, egyre kevesebb meggyőződéssel
A staff teszi a dolgát: van világítás, hangosítás,
a kamerák több szögből vesznek minket.
Talán minden marad a régiben…
De a rendező még mindig sehol…
Valaki felveti, hogy talán sohasem létezett,
talán nem is kellene játszani…