Az Ördög nem aludt mióta világ a világ – hisz rengeteg volt a dolga: háborúk, természeti katasztrófák előidézése, felbujtás gyilkosságokra, erőszakra, árulásra… Az emberiség szenvedett, de folytonosan erőt merített a szeretetből, barátságból, és hasonló, az Ördög számára bosszantó dolgokból. Az Ördög tehát tette a dolgát, de már pihenésre vágyott. Éppen földi lakásában üldögélt és éppen “az ördög nem alszik” mondáson morfondírozott – egyszerre bosszantotta, hogy nem pihenhet, és unta, hogy állandóan dolgoznia kell, ugyanakkor hízelgett is neki, hogy fáradhatatlannak tartják. A tévét kapcsolgatta, amikor egy reklám szövegére lett figyelmes: “Heteken át kínzott az álmatlanság, nehezen aludtam el, éjjel gyakran felébredtem. Másnap persze fáradt és feszült voltam, a munkámra se tudtam rendesen figyelni. Elkezdtem szedni a Somniumot, néhány hét alatt visszanyertem a hiányzó alvást.” Bár az Ördög szkeptikus volt a reklámokkal kapcsolatban, eljátszott a gondolattal, hogy miért is ne próbálhatná ki a szert, és szundíthatna egy kicsit? Mivel soha nem aludt még életében, kétségtelen, hogy nem árt, ha vesz ebből a remek pirulából. Lesétált hát a patikába, vett egy dobozzal a reklámban említett altatóból, visszatérve lakásába kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és bevett két tablettát, majd bekapcsolta a tévét. Éppen valami róla szóló film ment a tévében, még tetszett is neki, ahogy Al Pacino játszotta őt. Aztán lassan elmosódott a szoba, a reluxán átszűrődő fény felvillant, majd elsötétült, és az Ördög már aludt is. Nyugodt álma volt, és amikor felébredt, elégedetten nézte meg az órát – majdnem tíz kerek órát aludt. Kiválóan érezte magát, noha nem lett volna szüksége alvásra. Mégis, jól esett neki, hogy kiszakadt a folytonos gonosz mesterkedésből, és fárasztó “ártásból”, felemelő érzés volt, hogy nem hallja a világ zaját. Kinyújtózott, majd figyelmét a világra összpontosította, hogy megnézze, mi történt, amíg aludt. Elégedetten érezte át az alvással töltött órák eseményeit: rengeteg aljasság, gonosztett, haláleset és rossz dolog történt. “Megoldják ezek maguknak a bajt!” Így hát elhatározta, hogy ettől a naptól kezdve mindig szakít majd időt egy kis alvásra, vagy délutáni szundikálásra.
Szerző: K.R.Á.
Hajnal
Gyorsan hajtok
de a szürke, fodros felhők
így is könnyen utolérnek
rám és a kocsira nehezednek
szürkére koszolják a tájat
a szántóföldeket, a fákat,
az alvó házakat,
a szembejövő kocsikat,
a kocsikban az embereket,
mintha színek nélkül volnánk.
Belül is, mintha csomós
szomorúság, és kedvetlenség
kavarogna a gyomromban…
Aztán lassan áttör a Nap
a makacs szürkeségen,
részeg festőként leönti a
a felhőket, a tájat, minket
rikító, tarka színekkel,
mi pedig csak mosolygunk.
Keresztet vivők
Látod nyomorúságukat, a kétségbeesést, a szomorúságot
szemeik égő sötétjében, arcuk mély árkaiban
Érzed fájdalmukat egy gyorsan elröppenő pillanatra.
Nyugtató reményt nem adhatsz, mert félted a sajátod
átvenni a terhet nem tudod, sem enyhíteni szenvedésüket
mert: “Mindenkinek meg van a saját keresztje”
“elég egy is” – gondolod, majd Ő átveszi,
talán, de nem is hiszed igazán. Mész hát tovább.
Hajnali kávé blues
Koszos, hideg hajnalon
fehér pléhpohárból isszuk
ki feketét, ki tejjel barnát
hogy felébredjünk végre,
műanyag kanállal kavarjuk
a kávét – por és forró víz –
ráfújunk, hogy elhűljön
közben lustán nézelődünk
valaki mond egy viccet, de
inkább csendben álldogálunk
és szépen kavargatunk tovább
szomorkás, lassú örvényeket keltünk,
amelyek elnyelik a szomorúságot,
aztán lehet már kortyolni,
egy kis melegséget,
egy kis boldogságot…
Vacsora után
Kormos, álmos este
mozdulatlan csönd
Halvány fényt vet be
a sárgás Hold
hozzám, a konyhába.
Elhagyott, nagy asztal,
elhúzott, elárvult székek
üres tányérok és üres poharak
egy vacsora romjai
a tányérokon morzsák
a morzsák közt emlékek
pillantások, mosolyok, nevetések…
Kávé és cigaretta
Amikor kávézok gyakran eszembe jut
Jim Jarmusch Kávé és cigarettája…
Nem dohányzok, mégis, ilyenkor
a kávéscsésze mellé képzelek
egy régi, kopott hamutálat,
újaim között egy lassan parázsló,
félig elszívott cigit,
meg persze, különös formákba csavarodva
gondolataimmal az ég felé szálló, kék füstöt…
Béla, a buszvezető
Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”. Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.
Eltűnnek lassan…
Eltűnnek lassan a régi házak
a lassan hámló falak és az
azokon a szétfutó repedések
a gornyadozó kandeláberek
a koppanó, kopott macskakövek
a színes ablakok, és mögülük
a nyűtt, öreg, kedves arcok
helyette hidegen tükröző üveg,
rikító neon és csillanó fém,
szabályos, tiszta formák,
szabályos, tüchtig emberek,
szabályos, unalmas életek.
Így van ez.
Bevásárlóközpont
A legtöbbször úgy érzem, ha véletlenül belépek egy bevásárlóközpontba, hogy őrültek közé kerültem, valami valószínűtlen építménybe. Az emberek legtöbbje túl divatos, túl hideg, túl érzelemmentes. Nem nagyon néznek egymásra, ha mégis megtörténik, akkor legtöbbször kifejezéstelenül merednek rám. Egyedül a gyerekek sivalkodnak és nevetnek, őket még nem idomították be teljesen. Szóval mindenki nagyon boldognak szeretne látszani, kiegyensúlyozottnak, jól öltözöttnek, gazdagnak, menőnek stb. A kirakatokat lesik, szeretnék elkölteni a pénzüket, meg venni valamit, hogy örüljenek egy kicsit, aztán esetleg venni még valamit, hogy még boldogabbak legyenek. Sokat mobiloznak, cipelik a reklámszatyrokat, rohannak üzletről üzletre, vagy ülnek a kávézókban, padokon. Minden héten egyszer, de lehetőleg többször be kell ide térni, áldozni egy kis pénzt, kapni valami örömöt, egy kis megváltást aznapra. A kamerák elégedetten figyelik a tömeget, algoritmusok mérik be mobilok jeleit, és nyugtázza a rendszer, hogy ha egy hű embere újra belépett, majd frissíti a profilt. Az algoritmus tovább dolgozik felméri az igényeket, a vágyakat, és továbbítja őket – hogy a megfelelő termékek kerüljenek a kirakatokba. Engem utál az épület, én is utálom őt. Kizárja a mobilomon lévő káros tartalmakat, Bukowskit, Céline-t, fényképeimet, irkálmányaimat – nem jók ezek semmire, karanténba, majd szemetesbe kerülnek. Attól félek, egyszer ezeket is felhasználja majd, és valami terméket kreál belőlük. Amint lehet, és végzek a dolgommal rohanok is ki az épületből. Látom, hogy a bent lévők is megnyugszanak, ahogy én is, amint kilépek. Az épület is felsóhajt hangtalanul, és fényei felizzanak.
Az autószerelő
Ideje volt elvinnem a szervizbe a kocsit, így hát az egyik ismerősöm ajánlására egy kültelki műhelybe vittem, amely több mint 20 éve működik K. autószerelő irányításával. A kocsit reggel leraktam, majd délután mehettem is érte. A szerviz hátsó udvarban egy mérges német juhászkutya figyel. A műhelyeben mindenfelé olajos szerszámok, alkatrészek, kerekek hevernek, korom, olaj és benzinszag terjeng. K. már túl van az ötvenen, minden trükköt ismer, rutinos, és nagyon megbízható. Higgadtan, tárgyilagosan elmondja, hogy a két hátsó féket ki kellett cserélni, illetve a vízpumpa szűrőjét. Megmutatja a két régi féket, amely erősen kopott, elhasznált. Beszélünk még egy ismerősöm kocsija kapcsán az EGR szelepről, aztán elköszönök, megköszönöm a munkáját, és elhajtok. Út közben eszembe jut, hogy az írók többsége nem képes ennyire összeszedetten nyilatkozni a saját “munkájáról”, a végén mindig róluk szól minden, és hiába írnak jól és jót, hülyeségeket kezdenek beszélni.
Rövidek 