A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.
