Gyorsan hajtok

de a szürke, fodros felhők

így is könnyen utolérnek

rám és a kocsira nehezednek

szürkére koszolják a tájat

a szántóföldeket, a fákat,

az alvó házakat,

a szembejövő kocsikat,

a kocsikban az embereket,

mintha színek nélkül volnánk.

Belül is, mintha csomós

szomorúság, és kedvetlenség

kavarogna a gyomromban…

Aztán lassan áttör a Nap

a makacs szürkeségen,

részeg festőként leönti a

a felhőket, a tájat, minket

rikító, tarka színekkel,

mi pedig csak mosolygunk.