Kategória: Csak egy történet

Érzésre

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történetMegjegyzés hozzáfűzése

Rengeteg beszélgetésben felmerült, hogy a nagymamák legendás főztjeit, süteményeit, a legnagyobb igyekezettel sem sikerül újraalkotni, rekonstruálni. Pedig mindent megteszünk ennek érdekében – megvan az eredeti recept, vagy éppen az a vaslábos, amiben az étel készült, vagy a fél évszázados, elnyűtt fakanál, amivel levest kavargatta a nagymama. Mégsem sikerül eltalálni az összetevők mágikus arányát, amelynek révén ugyan azt az ízt kapjuk. Amikor még megkérdezhettük a nagyszülőt, vagy valakit, aki közelről ismerte az étel készítőjét – hogy miből mennyit is kell raknunk az alapanyagokból, hogy a jól ismert kedvencünket kapjuk, ez volt a válasz: érzésre… egy kis sót, cukrot, ilyen-olyan fűszert… Valójában az “érzésre” az ételt készítő szíve, lelke, személyisége, amellyel már magabiztosan kimérte, hogy miből mennyi, és mikor is kell a készülő ételbe. Mindenféle recept nézegetése, vagy méregetés nélkül saját magát is bele süti-főző az ételbe.

Soha úgy nem fogjuk már megalkotni azt a levest, sültet, vagy süteményt – mint, ahogyan az elhunyt készítette. De, ha mi is képesek vagyunk elrugaszkodni a recepttől, intuíciónkra, érzékeinkre, belső hangunkra bízva magunkat – akkor újabb remekmű születhet. Érzésre…

Átkelés

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

– Egy…kettő…három… A három kis róka izgatottan számolt.

– Állj!!! Meglapul! – kiáltott fel izgatottan a rókácskák anyukája.

– Túl gyorsan jön ez az autó. Látjátok? Nagyon kell vigyázni. Jobbra néz, balra néz… Ha az autó akkorának látszik, mint egy légy – szaladjatok. Ha akkorának látszik, mint egy fácán, akkor ne mozduljatok – akkor túl gyors, és túl közel van. Nem értek már át. – Magyarázott izgatottan az anyaróka.

A kis rókák komolyan hallgattak, és izgatottan nézték az elsuhanó nagy és nehéz autókat.

Az egyikőjük aztán megkérdezte:

– Mi lesz ha nem érünk át időben?

– Kilapulsz, mint tegnap Béla, a nyúl! – vágta rá hirtelen a másik kis róka.

– Így van! Akkor nincs több játszás, vadászat, evés… Örök, nagy csend van… – sóhajtott az anya. Bezzeg ükapátok idejében… Az autók lassabbak voltak, könnyedén átszökkent a legtöbb állat a Trabantok, és Wartburgok előtt. Most egyre több az út, és egyre több az autó… Nagyon- nagyon kell vigyáznunk, ébernek és még gyorsabbnak kell lennünk.

A kis rókák nagy komolyan hallgattak… Nézték az anyjukkal az utat és újra elkezdtek számolni…

– Egy…kettő…három…

Fotó: saját.

Névjegyzék

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történetMegjegyzés hozzáfűzése

Károly és Magdi a kanapén üldögéltek Karácsony reggelén, és az ismerősöket, barátokat, illetve rokonokat hívták fel szépen sorjában. Az idős házaspár (Károly 85, Magdi 83 éves volt) minden évben így tett, méghozzá Károly ósdi, kihajthatós Nokia mobilján. Volt kit hívni, mivel mindig aktív szociális életet éltek, házuk és balatoni nyaralójuk valóságos átjáróház volt még idős korukban is. A népes családot – a gyerekeket, illetve unokáikat este hívták fel, hacsak nem náluk töltötte valamelyikük a Szentestét. Szóval hagyomány volt ez, méghozzá értékes, és nagyszerű, hiszen a házaspár és a felhívott fél is gazdagabb lett pár szép szóval, figyelmességgel, jó kívánsággal. Nahát, hiszen a szeretet ünnepéről van szó…

– Na ki is következik… – morfondírozott Károly. Hunyorogva nézte a mobil kijelzőjét.

– Böbe…

– Hát Böbe… Böbe nyáron halt meg… – Magdi szomorúan csóválta a fejét.

– Kitöröljem…? – kérdezte dünnyögve, szomorúan Károly.

– Ki…. töröld csak ki – sóhajtott Magdi.

– Rák?

– Nem, a szíve…

Jó másfél órával később kászálódtak fel az öreg kanapéról, és kimentek kávézni a konyhába. Károly nyugtalanul tette zsebre a mobilt, ami valahogy nyomta a zsebén keresztül. Idén öt embert is ki kellett törölniük a névjegyzékből. Nehéz volt elfogadni ezt. Károly kivette a zsebéből a mobilt és ingerülten a hűtőszekrény tetejére tette. “Ez az átkozott mobil… utálom” – gondolta. Kavargatta a kávéját, Magdit nézte, és nyugtalanul gondolt arra, hogy nem emlékszik rá pontosan, hogy tavaly vagy tavaly előtt kiket kellett kitörölni a névjegyzékből…

Emlékek a hullámokban

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet4 hozzászólás

Az idős házaspár nyáron minden délután lementek a szabadstrandra, biciklijüket egy fának támasztották, és bementek fürdeni. A férfi türelmetlenül húzta maga után a feleségét, és gorombán nógatta, az pedig kissé félszegen követte őt a vízbe. Azon kevesen, akik ismerték őket szomorúan nézték a párost, a többi parton és vízben tartózkodó nyaraló pedig furcsálkodva, megütközve bámulta őket. Nap, mint nap ugyan az történt: a férfi nagy sebbel-lobbal behúzta az asszonyt a Balatonba, ráparancsolt, hogy várja meg a kisebb vízben, míg ő úszik pár hosszt beljebb. A feleség láthatóan kétségbeesetten, zavartan, sírva várta a férjét, míg az bent úszott. Kellemetlen jelenet – így értékelte a látottakat a legtöbb fürdőző… Néhányan tudtuk, hogy ennél sokkal többről van szó… A házaspár körülbelül negyven éve, a szezonban mindig együtt jött le úszni – mivel a közelben van nyaralójuk. Mindketten nagyon szerettek úszni, mindig messze a bójákon túlra merészkedtek. A Balaton az életük fontos része volt, nyugdíjas éveikre pedig le is költöztek a nyaralójukba. Néhány éve azonban az asszonynál Alzheimer-kórt diagnosztizáltak és fokozatosan leépült, sorban elvesztette emlékeit. Férje fáradhatatlanul ápolta, és lecipelte a tóhoz, hogy együtt ússzanak. Az asszony azonban úszni is elfelejtett, és félni kezdett a víztől… A férj azonban makacsul berángatta a vízbe – mivel nagyon ritkán, még látni vélte felesége szemében megcsillanni a régi fényt. A nő ilyenkor szeretettel, finoman megsimította vizet, és úgy tűnt, hogy férjét is felismeri. A férfi mindig is úgy gondolta, hogy a Balaton még képes adni pár világos pillanatot a párjának. Hiszen a hullámokban maga is látta a fiatalságuk, az életük emlékeit. Működött, igen… de csupán pár pillanatig tartott… aztán az emlékeket újra elnyelték a hullámok. A férj ilyenkor messzire beúszott, és sírt.

Sodort cigi

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom2 hozzászólás

Bőven volt ideje a cigit sodorni. Egy cég portáján dolgozott, 12 órás váltásban dolgoztak a kollégáival, ő 06:00-tól 18:00 óráig eső műszakot teljesítette. A napnak volt egy rendes, többnyire kiszámítható íve, jellemzően a reggel 07:00-től 09:00-ig terjedő idősávban érkezett meg a dolgozók zöme, a nap többi részében a 16:00-tól 18:00-ig tartó idősávon kívül nagy nyugalomban üldögélhetett a helyén. Persze voltak beeső ügyfelek, futárok, de ilyenkor sok idő jutott a cigisodrásra. Anyagi és egyéb megfontolások (ezekre mindjárt kitérek) okán saját maga sodorta a cigijét. Természetesen így olcsóbb volt a dohányzás, hiszen a cigipapír és a jóféle vágott dohány sokkal jobban megérte, mint a dohányboltokban kapható cigaretta. Másrészről a cigisodrás felért egy meditációval. Egy nap az aznapi adagot sodorta meg, tehát körülbelül 5 szálat. Szóval ráért. Szépen lassan, begyakorolt, egyre rutinszerűbb mozdulatokkal. Jó volt érinteni a vékony papírt, érzeni a dohány erős illatát, belemorzsolni a száraz növényt a papírba, aztán szépen tekerni. Kissé meditatív volt e tevékenység – csak a jól ismert mozdulatok, az anyagok érintése, textúrája, illata foglalta le elméjét. Mindig megnyugodott, és néha különös gondolatai támadtak a világról, és saját életéről. Miután végzett, lerázta a kezéről a rajta maradt dohánydarabkákat, de az ujjain ott maradt a dohány illata. Aztán kiment a dohányzásra kijelölt részre, ahol a füsttel kifújta a gondolatokat, így a többségüket nagyvonalúan elengedte, és elfelejtette… aztán, talán másnap, vagy máskor visszatértek sodrás közben, és megragadtak a fejében, hogy hasznukat vegye. Néha a vele együtt dohányzók észrevették a kavargó füstben felfelé szálló gondolatokat, és érdeklődve vitték magukkal azokat. Ezért érdemes figyelni az ilyesfajta füstre – érdekes dolgokat, érzéseket olvashatunk benne. Ha fogékonyak erre, nyugodtan próbálják ki…

(Fotó: saját)

A fák szeme

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom1 hozzászólás

Kevesen tudják, hogy miért van egyes fáknak szeme, de nem is igen érdekli az emberek többségét. Persze léteznek tudományos, biológiai magyarázatok – ezeknek mindenki nézzen utána, ha akar. A régiek közül azonban egyesek tudták, hogy miért is ilyenek ezek a fák. Ezek az egyesek ilyesféle emberek voltak: boszorkányok, javasasszonyok, vajákosok, vagy egyszerűen csak bolondok. Maguk is mesefigurák, akiknek a létezése már azokban a régi időkben is furcsa volt. Szóval közülük tudták páran az igazságot, hogy a fáknak tényleg van szeme, és figyelnek minket. Mert az erdők nem csupán a bioszféra nélkülözhetetlen részei, élettér állatnak, rovarnak és embernek, hanem egészen más miatt is fontosak. A fák bizony figyelnek, és ezernyi eseményt látnak és jegyeznek meg, gyökereik, és vastag törzsük rengeteg történetet rejt magában. Aztán, amikor egy ilyen látó fa megfigyel valamit, akkor elsusogja azt a többi fának. Bizony, amikor az ezernyi fa susog és hajladozik a szélben, valójában mesélnek egymásnak. Mesél ez erdő… Jómagam is sok történetet jegyeztem fel, miközben hallgattam a suttogó erdőt. Nem hiszitek? Nem baj. Fent említett elődeimnek sem hittek sokan… Engem is láttak már ilyen fák, engem is elmeséltek már egymásnak. Hallgasd csak az erdőt, figyelj jól, csendben…

Karácsonyi hal

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom6 hozzászólás

Édesapám megbízott azzal, hogy vegyem meg a karácsonyi vacsorára szánt pontyot. Egy nagy bevásárlóközpontba mentem, ahol baráti áron lehetett megvásárolni a halakat. Gyorsan meg is találtam a halaspultot, ahol egy hatalmas akváriumban nyugodtan úszkáltak a sorsukról mit sem sejtő pontyok. Egy öt kilósat választottam, amit legnagyobb meglepetésemre az eladó egy elfüggönyözött sarokba vitt. A függönyökön boldog, nevető halak fickándoztak. Mellettem egy apa és 5-6 éves forma fia várt a sorban. A függöny mögül tompa puffanások hallatszottak. A kisfiú kissé ijedten kérdezte az apját, hogy mi történik. Az apa gyorsan a fia füleire tapasztotta a kezeit. Amikor aztán vége lett a műveletnek, csak ennyit mondott: “Semmi… semmi“. Eszembe jutottak a régi karácsonyok, amikor apám hazahozta az élő halat, amit aztán betettünk egy kád vízbe. Elnézegettem, ahogy szépen úszkál egy pár órát, aztán következett az elkerülhetetlen. Apám nagy és erős kezeivel megfogta a halat, amennyire tudtam én is tartottam a vonagló, síkos testet. Apám másik kezében egy klopfoló-kalapács volt. 3-4 erős ütés után a ponty mozdulatlan lett, a vizet pedig vér színezte meg, ami aztán lassan eloszlott… Ezután kezdődött a hal feldolgozása: a pikkelyek leszedése, bontás, belezés, majd egy nagy késsel szép villákra szabdalta apám a hal testét. Ha sértetlen maradt az úszóhólyag, akkor még játszottam vele, amíg ki nem pukkadt. Közben patkók a hűtőbe kerültek, késő délután be lettek panírozva, majd este felé édesanyám megsütötte őket. A gyertyafényes asztalnál pedig jó ízzel elfogyasztottuk a fél napja még a kádban úszkáló halat. Ez jutott eszembe, akkor ott a bevásárlóközpontban – hogy jobb, hogy gyerekként a függöny mögé nézhettem.

Séta a Várban

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalom4 hozzászólás

Tavaszi, verőfényes idő, az emberek kiszabadultak az utcára és mindent elleptek. Felmegyek a Budai Várba, ahol hemzsegnek a turisták. Én is úgy nézek ki, mint ők. Könnyű elvegyülni: farmerdzseki, tornacipő, napszemüveg, baseball sapka (rajta a felirat: Navy ST. Mixed Matrial Arts – Venice – CA). Meg is kérdezik, are you american? No, I’m just a hungarian man, a strange tourist in my hometown. Végigsétálok a szokásos útvonalamon a Várkerttől, a Bécsi kapuig. Eszembe jut a Várkert, amikor még rom volt, és én bemásztam fotózni. Aztán eszembe jutnak az olvasással töltött napok a Széchenyi Könyvtárban, eszembe jut az a 1683-as kiadású könyv is, amit a könyvtár gyomrából hoztak fel nekem. Eszembe jutnak a régi séták, egyedül, vagy valakivel, ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Lépten-nyomon emlékekbe botlok, amiket megőrizték a repedezett falak, és a macskakövek közötti repedések. Leülök egy padra, és együtt napozok a budai öregekkel. Aztán sétálok tovább. Sándor palota, Mátyás templom, meg a kis, kanyargó utcácskák. Megnéznek a nők, de én inkább nem nézek rájuk. Egyedül egy transzvesztitára mosolygok vissza, mert elveszettnek érzem. Közben fotózok, és még mindig fedezek fel új részleteket, ezeket kapzsin képpé alakítom, és elrakom magamnak. Közeben akaratlanul belehallgatok pár beszélgetésbe. Két biztonsági őr: “Kivagyok ettől a tömegtől./Nem a tömeggel van baj, hanem azzal, hogy itt vagyunk.” Egy angol turista: “Budapest is beautiful!” – Egyetértek. Egy fiatal pár: “Eljutottunk a döntésképtelenségig. Mi lesz velünk?” Remélem megoldják – bármi is legyen az. Nekem már egyszerűbb dolgok sem mennek ilyen téren. Ezen nevetek magamban. Közben simogat a Nap. Az idő, mintha megállt volna, minden sétám itt van most, én pedig megsokszorozva sétálok az utamon. Egyszerre mindenhol ott vagyok, kiterül előttem az idő a rozsdás napfényben. Megfogadom, hogy öregen is írni fogok egy ilyen budai sétáról. Vajon mit fogok akkor írni?

Békák

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történet, irodalomMegjegyzés hozzáfűzése

IMG_3786

A békák nagy elégedettségben éltek egy nagy pocsolyában. A víz kellemesen langyos hőmérsékletű volt, és bővelkedett táplálékban. “Jól megvagyunk, ahogy vagyunk itt” – mondogatták egymásnak a békák. Esténként mulatságokat rendeztek, veszettül brekegtek, és nézték a Holdat, amely gyönyörű fényeket vetett a vízre. Ez így ment volna egész nyáron, de különösen száraz idő köszöntött be. A pocsolya egyre csak apadt, egyre kevesebb volt az ennivaló rovar, a békák pedig szép lassan hullottak el. “Nincs hova menni, majd jön egy eső, és akkor megint jól megleszünk” – ezt ismételgették egyszerre bizakodva és félve a békák. De hiába kémlelték az eget, ott csak a haragos, hőséget ontó Napot látták. A helyzet egyre elkeserítőbb lett. Egy reggel arra repült egy szarka és így szólt a békákhoz: “Hé má’ ti, miért nem mentek át a tóhoz, ha jól számolom negyven békaugrásra van innen nyugatra!” A békák hitetlenkedve bámultak rá: “Ugyan nincs itt semmiféle tó, miket hordasz itt össze! Nem látunk itt semmilyen más vizet!” A szarka a fejét csóválta, majd elrepült.

Minden közösségben találni másként gondolkodó személyeket – itt is ez volt a helyzet. Az egyik békafi fejében szöget ütött, hogy a szarka, mivel repül, sokkal többet láthat a világból, mint ahogy ők. Ismerősei ellenkezése dacára barátnőjével felkerekedett, és kimászott a pocsolyából, és szépen elkezdettek szökdécselni nyugat felé. A szarka egészen jól becsülte meg a távolságot, és a páros el is érte a hatalmas, gyönyörű tavat, ahol azóta is boldogan brekegnek. A pocsolyában maradottak mind meghaltak, és csak napszítta tetemek maradtak utánuk, amivel aztán gyerekek játszottak undorodva botokkal piszkálva őket.

Tanulság: mássz ki a saját kis pocsolyádból, lehet, hogy találsz egy sokkal nagyobbat és jobbat.

Fotó: saját.

Meditáció

On Szerző: K.R.Á.itt: Csak egy történetMegjegyzés hozzáfűzése

IMG_7894

 

A Tündérsziklán ültem, amikor egy férfit láttam közeledni lentről. Lassan felért, köszöntünk egymásnak, majd ő is letelepedett egy kicsit lejjebb. Lótuszülésbe helyezkedett, lehunyta szemeit, és meditálni kezdett. Én tovább nézelődtem, és lőttem párat a fényképezőgéppel. A férfi csak meditált tovább, úgy ült ott mint a kis Buddha-szobrok, csukott szemmel, nagy komolyan. Csend volt, nagyon tiszta, napfényes idő. Én a szép tájat, az őszi színekben játszó hegyeket, és erdőket néztem, és azon gondolkodtam, hogy soha nem ültem így, és azt hiszem nem is fogok, egyből látnám magamat kívülről, és csak nevetnék magamon. Aztán eszembe jutott, hogy a magam módján én is szoktam meditálni: amikor egy könyvet olvasok, vagy filmet nézek és sört iszok közben, vagy éppen az autópályán száguldok – én leszek az ezüst autó, én leszek az út, vagy éppenséggel most is meditáltam, – a lótuszülésben ülő férfivel együtt – ahogy a tájat bámultam csöndben, amivel néhány percig sikerült a szikla tetején egybeolvadni, azt hiszem.

 

Fotó: saját.