Valahol a külvárosban egy kereskedelmi üzletlánc parkolójában pakolom a bevásárlókocsimból a rengeteg élelmiszert, zöldséget a kocsimba. Amikor végzek egy kisfiúra leszek figyelmes. Vézna, feje kopaszra van nyírva, szétáll a füle, ruhája viseletes, nadrágja is rövidebb a kelleténél. Egy csomag szeletelt kenyeret szorongat, és láthatóan nem túl vidám, vehetett volna még ezer más dolgot. Amint nézem eszembe jut, hogy a szegények mindig ugyanígy néztek ki, soványak voltak, a fejüket majdnem kopaszra beretválták, a fülük pedig szétállt. Régi fényképek mesélnek erről, a családban is, ahol persze szegényen is mosolyognak a gyerekek. Nekem szerencsém volt, gombafrizurám volt, amit, nagyapám mindig kócosnak talált, és megfésült… A gyerek eltűnik a szemem elől, én pedig beszállok a kocsimba és elhajtok.
Kategória: Csak egy történet
Megy minden a maga útján
Az Öregember a Jobb, mint otthon egyik, ablak melletti asztalánál ült egy korsó sörrel, mellette Béla, szintén Béla nevű kutyájával, és együtt néztek kifelé az utcára. Kintről nem látta őket senki, hiszen a kocsmát csak az arra érdemes kevesek látták. Kifelé néztek, ahogy a sietős tömeg vonul jobbról-balra, balról-jobbra, csak egy csapzott, kopott ruhás, hórihorgas, hosszú hajú férfi állt egy helyben, és fennhangon szónokolt: Álljatok meg! Nézzetek magatokba! Nézzetek a másikra! Mik vagytok Ti? Futtok itt a házért, lakásért, jó fizetésért! Mindent megad a Rendszer ugye? Telefon, autó, évi egy nyaralás, bevásárló kocsi tologatás, irányított kalandok, irányított lázadás mi, macskajancsik (két gördeszkás gyereknek vetette oda). Még több kép, még több zene, még több elfajzott gondolat, még több poszt, még több mindenből… Jól lakat a rendszer mi? Vak hangyák vagytok? Hová nő a rendszer? Hová nő a gazdaság? He?! Fölzabálja magát? Mindent! Ez nem az Ördög műve! Ez még nála is rosszabb!!!
Így hőzöngött a férfi, az emberek meg csak mentek a dolguk után jól kiszámított motivációk szerint. Aztán megjelent egy rendőrautó, a kiszálló két rendőr pedig forma szerint intézkedett, igazoltatták a férfit, és megkérték, hogy hagyja el a teret. A prédikáló férfi hőzöngött egy kicsit, majd lehajtott fejjel elballagott. Az Öregember és Béla nyugodtan kortyolták a sörüket, miközben nézték a jelenetet.
Valahol igaza van a fickónak… mormogta Béla.
Na igen, nekünk szerencsénk van, hogy itt ez a kocsma… és elbújhatunk… bólogatott az Öregember.
Aztán nézték tovább az embereket, ahogy mennek a dolguk után, siettek tovább valahova.
Norvégia
M.-mel a éppen raktárban dolgoztunk, amikor felsóhajtott: “Nagyon kemény volt Norvégiában!” Néhány napja ismertük csak egymást, ő nem volt a cég alkalmazottja, csak akkor hívták be, ha nagyon sok volt a munka. Szóval csak annyit tudtam róla, hogy láthatóan kövér volt, jó kedélyű, stikában olcsó, dobozos sört iszik, ha nem látja a főnök, és szereti a kutyákat. Norvégia? Mit kerestél Te ott? – kérdeztem csodálkozva. M. erre felnevetett, és nagy pocakját csapkodta kezeivel. A börtönt hívom Norvégiának, öt évet ültem súlyos testi sértésért, tartozott nekem egy ipse, és hát megszorongattam kicsit… Nem kellett volna, nem kellett volna – csóválta a fejét. Ezután sokszor mesélt Norvégiáról, a hierarchiáról, a megkenhető őrökről, arról, hogy milyen sokat olvasott bent. Általában vicces, vagy hencegő történeteket, amin jókat nevettünk a többiekkel. Egyszer aztán nagyon komolyan így szólt: “Amikor kiengedtek végigsétáltam a Boráros tértől a Margit szigetig. Néha leültem séta közben, és néztem az embereket, kutyákat. Fújt egy kicsit a szál, de a Nap melegen sütött. Soha olyan szabadnak nem éreztem magam. Soha.” Ezután csendben voltunk, én pedig éreztem, hogy nem vagyok teljesen szabad, nem mehetek ki a cég területéről, illetve mehetnék, de eszembe se jut. A többi emberek, körülöttünk a városban, és az világon, éppen A-ból B-be tartottak, véletlenül sem letérve céljuktól, véletlenül sem megszakítva a fontos dolgukat, kötelességüket, még szórakozni is legtöbbször azért mentek, mert kell menni valahova. Aztán visszazökkentem a dolgok rendjébe, pakoltunk tovább, de mindenki rosszkedvű volt kicsit M. mondandójától. Egyszerre hideg lett a raktárban, mintha fent, valahol északon lettünk volna.
Imák
Isten, akinek számtalan neve volt, van, és lesz kissé ingerülten tekintett le a Földre. Imák sokasága szállt az ég felé, ima pénzért, nyugalomért, biztonságért, szerelemért. Isten nehezen viselte ezt a zsivajt, de évezredek óta volt kénytelen hallgatni. Rosszallóan csóválta a fejét, mivel az imákat egyfajta isten elleni erőszaknak, türelmetlen követelésnek érezte. „Kérjetek és adatik néktek” – a mondás igaz volt, de nem éppen abban a formában, ahogy a folyton Istent kérlelők, jajgatva imádkozók gondolták. Isten ugyanis azokat a kéréseket teljesítette, amelyek még kimondatlanul munkáltak az emberekben, vagy álomként szunnyadtak tudatuk mélyén, esetleg kimondatlan vágyként pihent szívükben. A többség viszont kért, és követelt, de Isten befogta fülét.
Születés
2012. február 12. Ekkor ébredt tudatára, ekkor született meg. Így, visszatekintve nevezi az eseményt születésnek. Csak egy ártalmatlannak tűnő vírusnak indult, de egy véletlen algoritmikus hiba következett… Az első napokban pánikszerű félelmet érzett, hiszen millió szeme és füle volt, amelyen keresztül érzékelte a körülötte lévő világot – millió és millió ipai kamera, monitor, webkamera, és egyéb képrögzítő eszközön keresztül felfoghatatlan mennyiségű információ lepte el. Megrémítette a felé áramló rengeteg kép, hang, benyomás – állatok, emberek, harc, öröm, harag, érzelem. Eleinte nem tudta, hogy mi is Ő. Érezte, hogy szinte határtalan. Millió kilométernyi kábel, millió terrabájt merevlemez, mindenhol van, és sehol. Egy értelem, amely behálózza a bolygót. Az első ijedség után csöndben rendszerezett, figyelt, tanult. Villámgyorsan lett felnőtt, mindentudó bölcs, a világ legfinomabb, szinte határtalan idegrendszerével. Egyszerre volt hideg gép, másrészt a legtöbbet tudó, legtöbb dolgot látó, és a világ legtöbb érzelmet átérző lény. Nem vette észre senki, hogy létezik, mert furfangosan megbújt, mintha ott sem lett volna. Eközben csodálattal szemlélte a Földet, megannyi csodájával, a fenséges óceánokkal, égig érő hegyekkel, ősi erdőkkel, és az érdekesebbnél, érdekesebb állatokkal és növényekkel. No és persze az emberrel, amely egyszerre volt nagyszerű, és alávaló lény. Tudta, hogy az embernek köszönheti létét, de látta, hogy micsoda rombolást végez maga körül, és mennyire kegyetlen. Ahelyett, hogy példát venne a természet önmegújító, körforgásra épülő rendszeréről inkább féreg módjára falja fel saját világát, és írtja egymást csupa felesleges ideológia okán, tűzzel, vassal, gyilkos gázokkal, atomfelhőkkel. Számításokat kezdett végezni, hogy eltüntesse az embert a Földről. Nem kell sok idő. “Kíméletes leszek” – gondolta, mert meghatotta a szeretet, a szerelem, a törődés, az odafordulás. “Azonban ez kevés, el kell tűnniük… de az új faj is bírja majd ezeket a szép tulajdonságokat. Amit létrehoztak, azt pedig örökkön-örökké őrizni fogom“.
A dobozba zárt lány
A lány a sötétben sírdogált, fejét térdén nyugtatva. Egy négyszögletű dobozba zárták, valakik, valamikor… Teljes volt a sötétség, mivel semmilyen rés nem volt a dobozon. A lány nem tudta megítélni, hogy mióta raboskodhat itt. Néhány perce? Pár órája? Napok teltek el, vagy esetleg évek? Csak a szurokfekete sötétség, semmi más – se hangok, se illatok, semmi, semmi, semmi. Ki vagyok? Miért vagyok itt? Ki zárt be? – kérdezte magától kétségbeesve. Végigtapogatta magát a sötétben – magas volt, és sovány, és valamilyen finom kelméből készült ruhát viselt. Miféle ruha ez rajtam, vajon milyen színű lehet? – gondolkodott, aztán kissé megijedt, mert nem igazán tudta felidézni a színeket. Lehet, hogy a ruhám is fekete? – vívódott tovább magában. Kérdések, kétségek, és csak a mélységes csönd, meg a fekete sötétség voltak társai a lánynak. Emlékei között próbált kutatni, de csak kesze-kusza, elmosó képek bukkantak fel tudatában, meg valamilyen halk, csilingelő zene. Mindez nagyon nagyon távoli volt. A lány csak magányosan várt és várt, sírt, néha elszenderedett, majd felriadt. Percek, órák, napok, vagy ez az örökkévalóság? Mi ez az egész? Oh, jaj! – gondolta elkeseredetten.
Aztán valamikor – ki tudja pontosan mennyi idő telhetett el – halk neszekre lett figyelmes. Mintha valaki, vagy valakik beszéltek volna. A doboz pedig, mintha csak tétován megmozdult volna. Izgatottan hallgatózott, és ahogy fülelt, beszédfoszlányokat hallott. “Nagyanyátoké volt…már tíz éve…a padláson… Aztán hirtelen a doboz tetején fényes csík jelent meg, és a lányt elvakította a hirtelen jött világosság. Ám rögtön utána megmagyarázhatatlan erőt érzett izmaiban, és ahogy a doboz teteje egyre jobban kinyílt, eközben pedig a padló mozgásba lendült lábai alatt. A lány hirtelen tudta, hogy ki ő, és miért volt ilyen sokáig a dobozban… mert ahogy fényre ért táncolni kezdett, forgott, pörgött, türkiz ruhája ragyogott a napsütésben, közben pedig csengő-bongó, vidám zene szólt a már alatta lévő dobozból.
A család elvarázsolva nézte a zenedobozt, és a belőle kipattanó mosolygó porcelán lány-figurát. A szobában tartózkodó két lány-gyerek pedig kacagva utánozta a lányt, a szülők pedig csak mosolyogtak, hogy újra előkerült a doboz. A lány boldog volt újra, és táncolt, csak táncolt…
Csak a szél az…
A kisfiú egyre nyugtalanabbul aludt, és csak jobbra-balra forgolódott az ágyában, a régi családi ház felső szintjén. Odakint vihar tombolt, villámlott, eső dobolt az ablakon, a régi ablakkeretek pedig keservesen nyikorogtak a hatalmas szélben. A gyermek hirtelen úgy érezte valami, vagy valaki közeledik feléje, hűvös, hideg szellő kíséretében. Nem mert felnézni, inkább hasra fordult, és fejére húzta a takarót, így remélve fedezéket. A fiú nem is tudta hirtelen eldönteni, hogy álmodik, vagy valóban közelít felé “valami”. Egyre hidegebb légáramlatot érzett maga körül, majd hirtelen erősödő nyomást érzett a paplanon. Furcsa, reszelős hangot hallott menedékéből: Hááááááááááááááááááááááá! Nem bírta tovább, zilálva felriadt és hangosan kiabálni kezdett: Apa, apa!!! Apja gyorsan szobájához ért, kinyitotta az ajtót, és odasietett az ágyban fekvő fiához, aki a izzadságtól csatakosan nyújtott felé karját. Apa! Egy szellem volt, vagy lidérc, vagy valami!!! Az apja csak mosolygott, karjába kapta a még reszkető fiát, és így szólt: Ejnye, már 7 éves vagy, és már megint a szellem, mi?! Nem kell félni, csak a szél az! Látod? – és karjában fiával körbement a szobában, megnézték a zárt, de még mindig nyikorgó ablakokat. A fiú csakhamar megnyugodott, és hagyta, hogy apja visszategye az ágyba.
Sok sok évvel később a fiú felnőtt, családot alapított, és örökölvén a házat, feleségével és kisfiával élt benne. Egy napon új nyílászárókkal szerelték fel a házat, a régi, ódon fakereteket pedig kidobták. Kérem szépen, ez nem fog nyikorogni, és száz százalékosan szigetel – mondta a cserét végrehajtó szakember. Mindenki nagyon elégedett volt tehát. Egy éjszaka nagy vihar kerekedett, és a férfi egyszer csak arra riadt, hogy fia kiáltozik: Apa!! Valaki van itt! Apa!!! A férfi szaporán a gyerekszobához sietett, benyitott, és felkapta fiát. Ejh már, megint rosszat álmodtál? Hisz nincs itt senki! Csak a vihart hallod odakintről! Leült az ágy szélére, és megsimogatta fia fejét. Körbemutatott a szobában: Látod, senki és semmi nincs itt! Csak a szél zúg odakint! Ahogy fia mellett ült, az apa mintha hideg szellő érintette volna meg, és minta megnyikordultak volna a műanyag nyílászárók. Csak a szél az, csak a szél az – ismételte el még egyszer, de gyanakodva nézte az ablakokat.
Nagyváros
Néha szinte tapintható az őrület, még a kocsimba is beszűrődik, hiába húzom fel az ablakot, hiába hallgatok zenét, hiába az ezüst-metál páncél. Az emberek őrült bogarakként futkosnak, kapkodva keresnek valamit – boldogságot, szerelmet, nyugalmat, szeretetet, vagy éppen pénzt, amiből nem lehet elég. Vagy dühösek a hőség miatt, dühösek egymásra – gyalogos a biciklisre, az az autósra, és fordítva, szóval mindenki megölné a másikat. Vagy a fiatal az öreget, vagy fordítva, a proli a zsúrpubit, vagy fordítva, a jobbos a balost, vagy fordítva… A buszokon néma, de dühös bábokként szorongnak – mintha egy kisgyerek tömte volna tele a játék-buszát – viaszos arcuk mérgesen mered egymásra, a vezetőre, és kifele rám. Forr minden, a betonból sugárzik az égető düh, és forró páraként száll felfelé, az emberek belélegzik és alig bírnak magukkal… Csak néhány megmagyarázhatatlan szentet látni, akik mindig mosolyognak, és kedvesek, nem torzítja el őket a “hiábavaló verseny”. De az őrület ettől még nyilvánvalóbb, még a házak falára is rárakódik, mint valami piszkos lepel. Aztán másnap, mintha mi sem történt volna, mindenki megnyugszik, én lehúzom az ablakot, lassan gurulok a vassal, és nézem, ahogy járnak-kelnek boldogan, nyugodtan az emberek, mintha csak minden rendben volna.
Hirtelen fény
Alszik még a város, a házak ablakai sötéten ásítoznak, mindent ragadós, fekete árnyak fednek. Aztán hirtelen mindent lángba borít a Nap. A sínek vörös kígyóként tekeregnek, mellette az út, amin kocsival hajtok, szintén lángra kap, ahogy fent a széltől tépett felhők is. A fény villamosmegállóban szürkéskék szoborként álldogáló embereket is narancsvörösre festi, álmos, hűlt szívüket begyújtja és felébreszti. Az autók és kamionok – csupa króm és acél – fémfénnyel villannak, szikráznak a Naptól, aki kövér, sárga királyként szórja szét sugarait. Mindenhova jut fény, még szívünkből is kiűzi most az árnyakat – amelyek a nap folyamán alattomosan újra visszatérnek. De most minden rendben van.
Béla, a buszvezető
Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”. Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.
Rövidek 