Október vége

Sárgásbarna, délutáni, kedves napfény

színesre, régiesre fest mindent

a tájat, a házakat, a fákat, a millió levelet

fellobban még egyszer a nyár

az emlékek élesen felvillannak

aztán azok is gyorsan elsárgulnak

és hullanak alá a feledésbe

majd erjednek lassan, finoman

a hideg ködben, az avarban

a cipőm talpa alatt.

furcsa komposztja ez a léleknek, szívnek

tavaszra nagyon jó lesz…

Átkelés

Egy…kettő…három… A három kis róka izgatottan számolt.

Állj!!! Meglapul! – kiáltott fel izgatottan a rókácskák anyukája.

Túl gyorsan jön ez az autó. Látjátok? Nagyon kell vigyázni. Jobbra néz, balra néz… Ha az autó akkorának látszik, mint egy légy – szaladjatok. Ha akkorának látszik, mint egy fácán, akkor ne mozduljatok – akkor túl gyors, és túl közel van. Nem értek már át. – Magyarázott izgatottan az anyaróka.

A kis rókák komolyan hallgattak, és izgatottan nézték az elsuhanó nagy és nehéz autókat.

Az egyikőjük aztán megkérdezte:

Mi lesz ha nem érünk át időben?

Kilapulsz, mint tegnap Béla, a nyúl! – vágta rá hirtelen a másik kis róka.

Így van! Akkor nincs több játszás, vadászat, evés… Örök, nagy csend van… – sóhajtott az anya. Bezzeg ükapátok idejében… Az autók lassabbak voltak, könnyedén átszökkent a legtöbb állat a Trabantok, és Wartburgok előtt. Most egyre több az út, és egyre több az autó… Nagyon- nagyon kell vigyáznunk, ébernek és még gyorsabbnak kell lennünk.

A kis rókák nagy komolyan hallgattak… Nézték az anyjukkal az utat és újra elkezdtek számolni…

– Egy…kettő…három…

Fotó: saját.

séta a temetőben

Apámmal kimentünk a csepeli temetőbe

meglátogattuk a hallottainkat

déd- és nagyszülőket, a család barátait

mindenhova tettünk virágot és mécsest

elmondtunk valami sztorit a halottról

apám nevetett, hogy ő is ide fog kerülni

én is nevettem, valahogy nem volt ijesztő a halál

ősz volt, nyugalom, napsütés

a halottak napja után egy héttel

a sírok közt álló, szép fákat néztem

és arra gondoltam, hogy az eltemetett emberek

lelkét valahogy magukba szívják

aztán nekünk, az élőknek susognak rejtelmesen

ez a gondolat megnyugtat, ezért szeretek,

többek között temetőkben sétálni.

Kihagyhatatlan ajánlat

Gyorsan, most azonnal
Többet, jobbat, szebbet
Mert megérdemled
Ne várj, nem érdemes
Gyorsabban, gyorsabban
Villog a képernyő szakadatlan
Az algoritmus tudja mit szeretnél
Vegyed, vigyed, élvezd…
Van bőven, van még féláron
Megkapod már holnap
Azt is vedd meg, és nincs szállítási költség
Kivágjuk, kibányásszuk, legyártjuk
Csak neked, csak most
Kihagyhatatlan ajánlat, minden nap.
Ha megveszed, felveszed, használod
és máris önmagad lehetsz.
Prémium szolgáltatásunk által pedig
egyedi és megismételhetetlen
Mert Te vagy a fontos…
A kupont ne felejtsd el beváltani.

Hinták

Az öreg hinták szomorkásan nyikorogtak a játszótéren. Kék-piros festésük részben lepergett, sok helyen ette már őket a rozsda, akárcsak a körülöttük lévő korlátokat. A játszótér még a 80′-as évek elején épült, de a hinták nem emlékeztek rá, hogy pontosan mikor. Még hajnal volt, a harmat megcsillant rajtuk a felkelő nap fényében…

– Vajon ma hányan jönnek…? – sóhajtott fel az egyik.

Nem hinném, hogy sokan… Tudod, hogy nem vagyunk EU konformok… csupa vas és korhadt fa vagyunk. A mai szülők többsége nem ide hozza a gyerekét… Mindig arról panaszkodnak, hogy nyikorgunk és vas-szagú lesz a kezük, ahogy a láncainkat fogják. Régen bezzeg, ez nem zavart senkit…

– Na igen… Viszont milyen sok felnőtt hintázik velünk, észrevetted?

Igen, legalább ők még visszatérnek. Emlékeznek a múltra, nosztalgiáznak.

– Szerinted mikor fognak minket újra lefesteni?

Attól tartok, hogy ez már nem fog megtörténni...

Néha

…néha, amikor kint vagyok,

nem vagyok más, mint

a gólya lassú röpte

a tücskök alkonyati hangversenye

a lemenő nyári nap egy csillanása

a heverésző macska lusta tekintete

a rigó gyors rebbenése

a falról lassan lefolyó árnyék…

Sodort cigi

Bőven volt ideje a cigit sodorni. Egy cég portáján dolgozott, 12 órás váltásban dolgoztak a kollégáival, ő 06:00-tól 18:00 óráig eső műszakot teljesítette. A napnak volt egy rendes, többnyire kiszámítható íve, jellemzően a reggel 07:00-től 09:00-ig terjedő idősávban érkezett meg a dolgozók zöme, a nap többi részében a 16:00-tól 18:00-ig tartó idősávon kívül nagy nyugalomban üldögélhetett a helyén. Persze voltak beeső ügyfelek, futárok, de ilyenkor sok idő jutott a cigisodrásra. Anyagi és egyéb megfontolások (ezekre mindjárt kitérek) okán saját maga sodorta a cigijét. Természetesen így olcsóbb volt a dohányzás, hiszen a cigipapír és a jóféle vágott dohány sokkal jobban megérte, mint a dohányboltokban kapható cigaretta. Másrészről a cigisodrás felért egy meditációval. Egy nap az aznapi adagot sodorta meg, tehát körülbelül 5 szálat. Szóval ráért. Szépen lassan, begyakorolt, egyre rutinszerűbb mozdulatokkal. Jó volt érinteni a vékony papírt, érzeni a dohány erős illatát, belemorzsolni a száraz növényt a papírba, aztán szépen tekerni. Kissé meditatív volt e tevékenység – csak a jól ismert mozdulatok, az anyagok érintése, textúrája, illata foglalta le elméjét. Mindig megnyugodott, és néha különös gondolatai támadtak a világról, és saját életéről. Miután végzett, lerázta a kezéről a rajta maradt dohánydarabkákat, de az ujjain ott maradt a dohány illata. Aztán kiment a dohányzásra kijelölt részre, ahol a füsttel kifújta a gondolatokat, így a többségüket nagyvonalúan elengedte, és elfelejtette… aztán, talán másnap, vagy máskor visszatértek sodrás közben, és megragadtak a fejében, hogy hasznukat vegye. Néha a vele együtt dohányzók észrevették a kavargó füstben felfelé szálló gondolatokat, és érdeklődve vitték magukkal azokat. Ezért érdemes figyelni az ilyesfajta füstre – érdekes dolgokat, érzéseket olvashatunk benne. Ha fogékonyak erre, nyugodtan próbálják ki…

(Fotó: saját)

A fák szeme

Kevesen tudják, hogy miért van egyes fáknak szeme, de nem is igen érdekli az emberek többségét. Persze léteznek tudományos, biológiai magyarázatok – ezeknek mindenki nézzen utána, ha akar. A régiek közül azonban egyesek tudták, hogy miért is ilyenek ezek a fák. Ezek az egyesek ilyesféle emberek voltak: boszorkányok, javasasszonyok, vajákosok, vagy egyszerűen csak bolondok. Maguk is mesefigurák, akiknek a létezése már azokban a régi időkben is furcsa volt. Szóval közülük tudták páran az igazságot, hogy a fáknak tényleg van szeme, és figyelnek minket. Mert az erdők nem csupán a bioszféra nélkülözhetetlen részei, élettér állatnak, rovarnak és embernek, hanem egészen más miatt is fontosak. A fák bizony figyelnek, és ezernyi eseményt látnak és jegyeznek meg, gyökereik, és vastag törzsük rengeteg történetet rejt magában. Aztán, amikor egy ilyen látó fa megfigyel valamit, akkor elsusogja azt a többi fának. Bizony, amikor az ezernyi fa susog és hajladozik a szélben, valójában mesélnek egymásnak. Mesél ez erdő… Jómagam is sok történetet jegyeztem fel, miközben hallgattam a suttogó erdőt. Nem hiszitek? Nem baj. Fent említett elődeimnek sem hittek sokan… Engem is láttak már ilyen fák, engem is elmeséltek már egymásnak. Hallgasd csak az erdőt, figyelj jól, csendben…

A szivárványvadász

Gyerekkora óta foglalkoztatták a szivárványok. Nem emlékezett, hogy mikor látta az elsőt, de mindig azzal nyüstölte a szüleit, hogy “kapjuk el a szivárványt“, “menjünk el a végéhez“. A szülei ebben eleinte partnerei voltak, egy 3 éves kisfiúnál ez elfogadható volt, amikor átlépte 6 éves kort, akkor már egyre jobban terhükre volt. Még szerencse, hogy ritka jelenség volt… 12 éves korában aztán megszökött otthonról, hogy megkeresse a koboldokat, vagy tündéreket, akik a szivárvány mágikus tövénél tartózkodtak. Az eset után a fiú apja felütött egy lexikont, hogy végre jobb belátásra térítse az álmodozót… “Szóval fiam:”

A szivárvány olyan optikai jelenség, melyet eső- vagy páracseppek okoznak, mikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk és színeire bomlik, kialakul a színképe, más néven spektruma. Az ív külső része vörös, míg a belső ibolya. A szivárvány akkor alakul ki, ha a levegőben lévő vízcseppeket a napfény alacsony szögből éri. Akkor a leglátványosabb a jelenség, amikor az égbolt felét még felhők borítják, a szemlélő pedig a napnak háttal áll. Így a kialakuló szivárvány élesen elválik a mögötte lévő sötétebb háttértől. A szivárvány valójában nem az égbolt egy különleges pontján keletkezik, hanem a szemlélő és a Nap helyzetétől függ – ezért nem lehet a szivárvány végéhez odamenni.

A fiú csak szomorúan bólogatott. Az évek teltek-múltak, a fiúcskából kamasz lett, majd férfi… Még mindig megnézte a szivárványokat, mint egyébként az emberek többsége, de legbelül érezte a régi vonzást… csak el kéne jutni a végéhez… Ezt a témát amikor csak tudta, felhozta, de beszélgetőtársai részéről csupán derültség, vagy furcsálkodó tekintet volt a jutalma. Foglalkozására nézve programozó lett, amikor már kellő rutint szerzett, hosszas matematikai modellezés után kifejlesztett egy saját programot, amely – elméletileg – képes volt meghatározni egy kamera, illetve az autója navigációjának segítségével a mágikus helyet. A kísérletről nem szólt senkinek, még a feleségének sem… Egy nap aztán egy esős délután megpillantott egy szivárványt. Gyorsan kocsiba ült, és a program segítségével a navigáción meg is jelent a feltételezett hely. Rálépett a gázra, és számos szabályt megszegve száguldani kezdett a cél felé, ahogy egyre közelebb ért, a fények egyre furcsábban törtek meg a házakon, a spektrum minden színe felvillant, eltűnt az út, mintha különös alakokat látott volna… fékezett, de az autója nem állt meg… már út sem volt… szikrázó fények…

A férfit sokáig keresték, eltűnésére senki sem talált magyarázatot. A rendőrség visszakövette a mobilja illetve az autó navigációs adatait, amelyek szépen követtek egy útvonalat, amelynek végén a jel egyszerűen megszűnt. A rendőrségi jelentésben “megmagyarázhatatlan események“, “technikai anomáliák“, “idegenkezűség kizárva” kifejezések kíséretében eredmény nélkül lezárták a nyomozást. A mennyiben az aznapi járókelőket is sikerült volna megszólaltatnia a rendőröknek, akkor egy, meglehetősen gyorsan hajtó férfiról számoltak volna be, aki izgatottan, mégis furcsán boldog arckifejezéssel ült a volán mögött.