Tavaszi, verőfényes idő, az emberek kiszabadultak az utcára és mindent elleptek. Felmegyek a Budai Várba, ahol hemzsegnek a turisták. Én is úgy nézek ki, mint ők. Könnyű elvegyülni: farmerdzseki, tornacipő, napszemüveg, baseball sapka (rajta a felirat: Navy ST. Mixed Matrial Arts – Venice – CA). Meg is kérdezik, are you american? No, I’m just a hungarian man, a strange tourist in my hometown. Végigsétálok a szokásos útvonalamon a Várkerttől, a Bécsi kapuig. Eszembe jut a Várkert, amikor még rom volt, és én bemásztam fotózni. Aztán eszembe jutnak az olvasással töltött napok a Széchenyi Könyvtárban, eszembe jut az a 1683-as kiadású könyv is, amit a könyvtár gyomrából hoztak fel nekem. Eszembe jutnak a régi séták, egyedül, vagy valakivel, ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Lépten-nyomon emlékekbe botlok, amiket megőrizték a repedezett falak, és a macskakövek közötti repedések. Leülök egy padra, és együtt napozok a budai öregekkel. Aztán sétálok tovább. Sándor palota, Mátyás templom, meg a kis, kanyargó utcácskák. Megnéznek a nők, de én inkább nem nézek rájuk. Egyedül egy transzvesztitára mosolygok vissza, mert elveszettnek érzem. Közben fotózok, és még mindig fedezek fel új részleteket, ezeket kapzsin képpé alakítom, és elrakom magamnak. Közeben akaratlanul belehallgatok pár beszélgetésbe. Két biztonsági őr: “Kivagyok ettől a tömegtől./Nem a tömeggel van baj, hanem azzal, hogy itt vagyunk.” Egy angol turista: “Budapest is beautiful!” – Egyetértek. Egy fiatal pár: “Eljutottunk a döntésképtelenségig. Mi lesz velünk?” Remélem megoldják – bármi is legyen az. Nekem már egyszerűbb dolgok sem mennek ilyen téren. Ezen nevetek magamban. Közben simogat a Nap. Az idő, mintha megállt volna, minden sétám itt van most, én pedig megsokszorozva sétálok az utamon. Egyszerre mindenhol ott vagyok, kiterül előttem az idő a rozsdás napfényben. Megfogadom, hogy öregen is írni fogok egy ilyen budai sétáról. Vajon mit fogok akkor írni?