Zsebemben gyűjtőjegy,
de inkább gyalog járom a várost
keresem a régi helyeket
fiatalságom nyomait, de lassan minden eltűnik
átépítik, felújítják, lebontják
a város nem is öregszik, csak én
bár nem is… helyesbítek
csak mindketten változunk
szólongatnak a helyek, hangulatok, emberek
néhány még a régi hangon szól
ott leülök egy padra, vagy beülök egy helyre
mintha semmi sem változott volna
Józsival is mindig ilyen helyeken találkozunk
és úgy érzem, hogy még mindig egyetemre járunk…
Nem tudok mit kezdeni az egésszel
Múlik az idő – ez van – szép, és fájdalmas
Amikor már nem leszek, én is beivódok
a város emlékei közé, ott leszek:
egy-egy koszos falon,
a Múzeum körút hirdetőoszlopain,
a Rakpart kövei közt
valamelyik híd, valamelyik kopott pillérén
fénytörés a budai vár egyik macskakövén…
Címke: budapest
Köd
Egy vers még 2019-ből…
Napokig szürke köd borított mindent
a fákat, a várost, a benne botorkáló embereket
mintha szürke hályog lett volna a szememen
minden régivé halványult és szürkült
mintha saját életem emlékei között jártam volna
egy fekete-fehér, régi-régi filmben,
túl sokáig éltem ebben a városban
ideje lenne máshová költözni,
ott olyan lennék, mint egy újszülött
így járkáltam furcsa hangulatban egy hétig,
aztán végre, csak kisütött a nap.
Fotó: saját.
Józsi ablakában
Kikönyöklök Józsi ablakán, ami
a Krúdy utcára és a
Mikszáth Kálmán térre néz
a magasból kicsinyek az emberek
a téren már tele a teraszok, éttermek
beszéd, nevetés száll fel hozzám
furcsa, szokatlan morajként,
rég hallottam ezt…
vajon tanultak valamit a kórtól az emberek?
Nem úgy tűnik…
A szemben lévő házon lévő szoborfej
némán egyetért velem…
megvonom a vállam és tovább bámészkodok
a levegő langyos, virág illatú
a tavasz simogatja a várost
minden rendben lesz gondolom
pár sör után…
Miért éppen…
Amikor egy erdőben voltam
Te mindig egy másikban sétáltál
ezért nem találkoztunk soha,
végül a Moszkva téren láttuk meg egymást
az óra alatt – csodás közhely.
Olyan Veled, mintha nem is Budapesten lennék:
a tekergő kopott, budai utcácskák olyanok, mintha
valahol Párizsban sétálnánk éppen,
egy plázában, a buszodra várva olyan, mintha
Róma egyik régi terén ülnénk az embereket figyelve.
A Nagyi palacsintázójában ülünk este,
kint hideg, bent otthonos meleg van
nézzük a szemben lévő fényes-sárga Shell kutat
előttünk a finom palacsinták hűlt helye,
meg műanyagpohárban valami édes, piros lötty
Te valami vicces sztorit fabrikálsz egy
fickóról, aki éppen megállt a kúton
én közben nézlek, és azon gondolkodom,
hogy ki írja a mi sztorinkat, és
miért most és itt kezdte el éppen?
Koszos falak
Az öreg budai házak között sétálok,
nagyok, régiek, és koszos a faluk,
de a kosz nem csak a kipufogógáztól van,
régi emlékek rakódtak a falakra,
mindenfélék: találkozások, szerelmek,
örömök, szomorúságok, bolondságok,
vagy éppen a hideg számítás szürkén
elmázolt, zavaros, szürkés nyomai…
Érzem őket, de túl maszatosak a falak,
és nem tudom különválasztani mi micsoda.
Én is érzek most – nem is tudom mit,
de dobogva árad szét belőlem, így
én is összemázolom vele az vén
falakat, ahogy elsétálok mellettük.
Valaki egyszer talán érezi majd,
hogy itt jártam és ott van valami kosz belőlem.
(2018. december 13.) …Neked…
Túl nagy a város…
Sok magányos lélek sétál a városban
és soha nem találkoznak, mert
túl nagy a város, túl sok az ember
túl sok az utca, túl sok a tér
túl sok a zaj, túl sok a fény.
Ihlető: Kocsis Tekla: Budapest
Budapest blues
Ragadós mocsok és felemelő szépség. Nyúzott, rángó idegesség és lassú nyugalom. Szürke verseny és különc tűnődés. Szomorú kosz a falakon, és fényesen mosolygó ragyogás. Izzadó kőrengeteg, és hűs menedék. Bunkó proliság, köcsög suttyóság, és udvarias jólneveltség. Tüdőt kormoló füst, majd eső után friss lélegzet. Szigorú, szabvány ketrec, és léha bohém kóceráj. Áradó, csürhe butaság, és néhol fénylő értelem. Budapest, Budapest szörny és angyal vagy.
Fotó: saját.
Rövidek 