212-es busz

Több éve ugyan az a busz, 7:02,

a buszon ugyan azok az emberek

az állandóan köhécselő, elegánsan öltözködő öregúr

a mobilján örökké logikai játékokkal játszó szőke lány

a mindig nagyon fáradtnak, nyűttnek tűnő fiatal srác

az egypetéjű iker-lányok, akik szinkronban mozognak

a tarkabarkán öltözködő, furcsán nyugodt tekintetű tinilány

az üzött anyuka, az örökké marakodó két fiával…

minden nap ugyan úgy, de minden nap mégis másképp

más a fénytörés, más az idő, más a kedvünk

szomorúak, boldogok, egykedvűek, álmosak vagyunk.

Minden nap kicsit más, és lassan mi is mások leszünk

ahogy nézelődök, hirtelen ott látom magamat ülni,

fiatalabban, kevesebb szomorúsággal, de kevesebb erővel

megpróbálok a jövőbe nézni, de csak a Dunát látom alattunk,

amikor később szépen sorban leszállunk, azt kívánom, hogy

legyen szép napunk, mindenkinek“.

 

Béla, a buszvezető

Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”.  Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.

Jobb autózni

A buszon, villamoson, vagy

bármilyen tömegközlekedési eszközön

utazva állandóan ilyesmiket hallok:

“Az amerikaiak hülyék!”

“A muszlimok terroristák!”

“A baloldaliak nem normálisak!”

“A jobboldaliaknak elment az eszük!”

“Mint gondolnak ezek a buzik?!

és még így tovább, acsarkodnak, meg

okádják az ostobaságokat az emberek,

amely szétfolyik a buszon, az utcán,

a városban, a világon…

Az autóban ülve nem hallok ilyesmit,

nyugodtan vezetek, és kedves ismerőseimre

gondolok, akik között még amerikai is van,

meg ilyen-olyan ember, ilyen-olyan oldalról,

jól megvagyunk, szeretem őket.

Kocsimmal átgázolok a mocskon, és fütyörészek…