Fotó: saját.
Címke: literature
Canis lupus
Nem vagy uram, nem parancsolsz
tied a város, enyém az erdő
tied a zaj, enyém a csönd
tied a hatalom, enyém az élet
tied pénz, enyém a szabadság
otthonod hideg vas, és halott beton
az enyém burjánzó zöld vadon
el akarsz kapni? hát elszökök!
egy árny leszek a sok között,
szépen csendben meglapulok,
parázsló szemmel figyellek,
türelemmel várok Rád,
csupasz torkod elharapom…
A citerás
A citerás a Vigadó téren üldögélt, és játszott hangszerén, majdnem minden nap. Ősz hajú, kicsi öregember volt, aki áhítatosan hajolt hangszere fölé, és megfontolt mozdulatokkal pendítette meg a húrokat. Egyszóval, ha a térre tévedt az ember, akkor meghallotta a citera jellegzetes hangját, majd a hang forrását, a kis öreget. Gyerekkoromban, amikor arrafelé jártunk a családdal – például ha az Állatkertbe mentünk – mindig bedobtam egy 10 vagy 20 forintost a citerája végén lévő perselybe. Mormogva megköszönte, és bólintott egyet, miközben zenélt. A turisták meg-megálltak hallgatni egy kicsit, a nyári hőségben pedig a szomszéd étteremből vizet vittek neki a pincérek. Része volt a térnek, és mindenki, aki rendszeresen megfordult itt, természetesnek vette, hogy ő ott van. Később, kamasz koromban még mindig ott ült, és játszott – akkor fellengzős nemtörődömségből nemigen néztem felé, de mégis eljutottak a fülemig a citerából kicsalt, kissé monoton, de szép dallamok. És tovább gördültek az évek… Felnőttként is időről időre megfordultam a téren, és mindig kitértem a tér bal oldalára, ahol a bácsi ült. Még mindig játszott és játszott, de mozdulatai lassabbak lettek, háta még hajlottabb, haja csupa dér, de a húrok továbbra is zengtek-bongtak. Mivel akkoriban elkezdtem fotózni, egyszer lefényképeztem (2006-ban), mintha ezzel örökre egy fekete-fehér képbe tudnám zárni, és megőrizni az utókornak, és magamnak. A zene nélkül mégsem igazi ez a kép – gondoltam később, csupán egy önkényesen kiragadott pillanat, a hangszer zengése nélkül. Később aztán amikor újra a térre vetődtem, nem hallottam a citerát, és hiába kerestem a görnyedten ülő alakot – soha nem találtam többé a megszokott helyén, elhunyt, nyom nélkül eltűnt. Manapság, ha a téren járok, néha, mintha mégis hallanám a citera hangját.
Az ördög nem alszik
Az Ördög nem aludt mióta világ a világ – hisz rengeteg volt a dolga: háborúk, természeti katasztrófák előidézése, felbujtás gyilkosságokra, erőszakra, árulásra… Az emberiség szenvedett, de folytonosan erőt merített a szeretetből, barátságból, és hasonló, az Ördög számára bosszantó dolgokból. Az Ördög tehát tette a dolgát, de már pihenésre vágyott. Éppen földi lakásában üldögélt és éppen “az ördög nem alszik” mondáson morfondírozott – egyszerre bosszantotta, hogy nem pihenhet, és unta, hogy állandóan dolgoznia kell, ugyanakkor hízelgett is neki, hogy fáradhatatlannak tartják. A tévét kapcsolgatta, amikor egy reklám szövegére lett figyelmes: “Heteken át kínzott az álmatlanság, nehezen aludtam el, éjjel gyakran felébredtem. Másnap persze fáradt és feszült voltam, a munkámra se tudtam rendesen figyelni. Elkezdtem szedni a Somniumot, néhány hét alatt visszanyertem a hiányzó alvást.” Bár az Ördög szkeptikus volt a reklámokkal kapcsolatban, eljátszott a gondolattal, hogy miért is ne próbálhatná ki a szert, és szundíthatna egy kicsit? Mivel soha nem aludt még életében, kétségtelen, hogy nem árt, ha vesz ebből a remek pirulából. Lesétált hát a patikába, vett egy dobozzal a reklámban említett altatóból, visszatérve lakásába kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és bevett két tablettát, majd bekapcsolta a tévét. Éppen valami róla szóló film ment a tévében, még tetszett is neki, ahogy Al Pacino játszotta őt. Aztán lassan elmosódott a szoba, a reluxán átszűrődő fény felvillant, majd elsötétült, és az Ördög már aludt is. Nyugodt álma volt, és amikor felébredt, elégedetten nézte meg az órát – majdnem tíz kerek órát aludt. Kiválóan érezte magát, noha nem lett volna szüksége alvásra. Mégis, jól esett neki, hogy kiszakadt a folytonos gonosz mesterkedésből, és fárasztó “ártásból”, felemelő érzés volt, hogy nem hallja a világ zaját. Kinyújtózott, majd figyelmét a világra összpontosította, hogy megnézze, mi történt, amíg aludt. Elégedetten érezte át az alvással töltött órák eseményeit: rengeteg aljasság, gonosztett, haláleset és rossz dolog történt. “Megoldják ezek maguknak a bajt!” Így hát elhatározta, hogy ettől a naptól kezdve mindig szakít majd időt egy kis alvásra, vagy délutáni szundikálásra.
Hajnal
Gyorsan hajtok
de a szürke, fodros felhők
így is könnyen utolérnek
rám és a kocsira nehezednek
szürkére koszolják a tájat
a szántóföldeket, a fákat,
az alvó házakat,
a szembejövő kocsikat,
a kocsikban az embereket,
mintha színek nélkül volnánk.
Belül is, mintha csomós
szomorúság, és kedvetlenség
kavarogna a gyomromban…
Aztán lassan áttör a Nap
a makacs szürkeségen,
részeg festőként leönti a
a felhőket, a tájat, minket
rikító, tarka színekkel,
mi pedig csak mosolygunk.
Béla, a buszvezető
Béla egykedvűen baktatott hazafelé a iskolából, kissé megszégyenülten, ugyanis az osztályfőnöki órán a gyerekek leendő foglalkozása volt a téma. Öntudatos, 10 éves tanulók lévén, a következő foglalkozások művelőinek képzelték magukat a jövőben többek, úgy mint: orvos, miniszterelnök, programozó, író, Michelin-csillagos séf, műsorvezető, celeb… Béla maradt utoljára, és kissé restelkedve, de kimondta, hogy ő mi is szeretne lenni: buszvezető. Béla osztálytársai lesajnálóan nevettek, az osztályfőnök pedig a fejét csóválva ezt mondta: “Hát Bélukám, te okos gyerek vagy, sokkal több van benned!” Szóval Béla hazafelé ballagott és megigézve nézte a mellette elszáguldó nagy, kék, morogva füstöt okádó buszokat. “Márpedig én buszvezető leszek!” – gondolta Béla. Szülei elnézően kezelték Béla buszvezetői ambícióit, és próbálták másfelé terelni fiúkat. Járatták focira, de Bélában kevés volt a versenyszellem, nem akart minden áron győzni, inkább elszórakozott a pályán futkározva. Idővel kiderült, hogy Bélát hidegen hagyja a sport (az úszás, a futás, stb), így szülei rajz-szakkörbe íratták fiúkat. Bélának tetszett a rajz, jelentős tehetséget mutatott e területen, és természetesen sokszor rajzolt buszokat. A későbbi évek során Béla szorgalmasan tanult, szakközépiskolába ment, technikusnak tanult, továbbra is rajzolt (legtöbbször buszokat). Szülei és a tágabb családi kör természetesen valamilyen komoly szakmát szerettek volna neki, Béla azonban makacsul ellenállt, hiába mondtak neki ilyeneket: “több van benned“, “sokkal többre vagy hivatott”, “mindent elérhetsz“, “a Sors sokkal többet tartogat számodra“. Bélát nem nagyon érdekelte a sors, sokkal inkább az, hogy buszvezető legyen. Végül letette a vizsgát, előbb a BKV-nál, majd a Volánnál dolgozott. Első felesége sem volt kibékülve azzal, hogy férje buszvezető – “sokkal több vagy, mint egy buszvezető!, légy önmagad végre!” Béla nem értette mit akar a felesége, hiszen, mint mondta “én önmagam vagyok, buszvezető”. Kis idő múlva elváltak útjaik. Majd újból megházasodott, lett két gyermeke, továbbra is rajzolt, és boldogan vezette a buszokat. 10 év után elszegődött egy utazási irodához, így keresztül-kasul bejárta a Európát, pont, ahogy gyerekkorában álmodozott róla. Eljutott a norvég fjordokhoz, nyaktörő szerpentineken feljutott a Vezuvra, töltötte pihenőjét Miramare-ban, Sissi kastélya mellett, egyszer lerobbant a Francia Riviérán, máskor a felhőket súrolta az Alpokban. Utazásairól hazaérve mindig lerajzolta a legemlékezetesebb helyeket, ahol járt, egyre több technikával kísérletezett, például rézkarcokat is készített. Munkáiból kiállítást is szervezett. Béla 50 évesen még kitűnő egészségnek örvendett, még mindig sűrű fekete haja volt, és még mindig szeretett buszt vezetni.
Bevásárlóközpont
A legtöbbször úgy érzem, ha véletlenül belépek egy bevásárlóközpontba, hogy őrültek közé kerültem, valami valószínűtlen építménybe. Az emberek legtöbbje túl divatos, túl hideg, túl érzelemmentes. Nem nagyon néznek egymásra, ha mégis megtörténik, akkor legtöbbször kifejezéstelenül merednek rám. Egyedül a gyerekek sivalkodnak és nevetnek, őket még nem idomították be teljesen. Szóval mindenki nagyon boldognak szeretne látszani, kiegyensúlyozottnak, jól öltözöttnek, gazdagnak, menőnek stb. A kirakatokat lesik, szeretnék elkölteni a pénzüket, meg venni valamit, hogy örüljenek egy kicsit, aztán esetleg venni még valamit, hogy még boldogabbak legyenek. Sokat mobiloznak, cipelik a reklámszatyrokat, rohannak üzletről üzletre, vagy ülnek a kávézókban, padokon. Minden héten egyszer, de lehetőleg többször be kell ide térni, áldozni egy kis pénzt, kapni valami örömöt, egy kis megváltást aznapra. A kamerák elégedetten figyelik a tömeget, algoritmusok mérik be mobilok jeleit, és nyugtázza a rendszer, hogy ha egy hű embere újra belépett, majd frissíti a profilt. Az algoritmus tovább dolgozik felméri az igényeket, a vágyakat, és továbbítja őket – hogy a megfelelő termékek kerüljenek a kirakatokba. Engem utál az épület, én is utálom őt. Kizárja a mobilomon lévő káros tartalmakat, Bukowskit, Céline-t, fényképeimet, irkálmányaimat – nem jók ezek semmire, karanténba, majd szemetesbe kerülnek. Attól félek, egyszer ezeket is felhasználja majd, és valami terméket kreál belőlük. Amint lehet, és végzek a dolgommal rohanok is ki az épületből. Látom, hogy a bent lévők is megnyugszanak, ahogy én is, amint kilépek. Az épület is felsóhajt hangtalanul, és fényei felizzanak.
Az autószerelő
Ideje volt elvinnem a szervizbe a kocsit, így hát az egyik ismerősöm ajánlására egy kültelki műhelybe vittem, amely több mint 20 éve működik K. autószerelő irányításával. A kocsit reggel leraktam, majd délután mehettem is érte. A szerviz hátsó udvarban egy mérges német juhászkutya figyel. A műhelyeben mindenfelé olajos szerszámok, alkatrészek, kerekek hevernek, korom, olaj és benzinszag terjeng. K. már túl van az ötvenen, minden trükköt ismer, rutinos, és nagyon megbízható. Higgadtan, tárgyilagosan elmondja, hogy a két hátsó féket ki kellett cserélni, illetve a vízpumpa szűrőjét. Megmutatja a két régi féket, amely erősen kopott, elhasznált. Beszélünk még egy ismerősöm kocsija kapcsán az EGR szelepről, aztán elköszönök, megköszönöm a munkáját, és elhajtok. Út közben eszembe jut, hogy az írók többsége nem képes ennyire összeszedetten nyilatkozni a saját “munkájáról”, a végén mindig róluk szól minden, és hiába írnak jól és jót, hülyeségeket kezdenek beszélni.
Rókák
A hegy a város szívében magasodott, egy kis erdővel, és az idők során egyre feljebb kapaszkodó lakóházakkal. A kis, erdős részen rókák tanyáztak, amelyek jól érezvén magukat egyre többen lettek. Ennélfogva egyre gyakrabban lehetett látni őket, ha leszállt a Nap. Cikázva rohantak át az utakon, bebújtak a kerítéseken. Vadásztak – madarakra, rágcsálókra, ehető szemétre. A sötétben lángcsóvaként villantak fel, szemük zölden villant. A környék lakói meglepetten nézték őket, ha óvatosságul ellenére összetalálkoztak velük. Egyesek örültek nekik, nevettek, ha meglátták a rókákat, mások féltek, vagy a pokolra kívánták őket. A kutyasétáltatók nem kifejezetten örültek kedvenceik távoli, vad rokonainak. Az ölebek idegesen pillogtak körbe séta közben, a régi vadászkutyák sarjai pedig bátor izgalommal keresték nyomaikat. A rókák egyre többen lettek, és egyre távolabb merészkedtek otthonuktól. Már a híradásokban is megjelentek, így történt aztán, hogy a Városi Közterület Felügyelő Szerv munkatársai, és a közeli erdő vadőrei megbízást kaptak a rókák eltüntetésére. A ravaszdiak likvidálására változatos és hatékony módszereket alkalmaztak, úgy mint méreg, fojtócsapdák, egyeseket pedig csendben kilőttek. A vadőrök szomorúan gyűjtötték be a tetemeket, amelyeket aztán egy kemencében semmisítettek meg. A rókák tehát eltűntek, és a hegy körül lakók pedig megnyugodhattak. Néha késő este néhányan mégis furcsa dolgokat láttak, fellobbanó, vöröses lángokat, amelyek mintha csak rókák lettek volna. A jelenések csak egy pillanatra tűntek fel, így a legtöbben úgy hitték, hogy csak a szemük káprázott.
Egy marék hó
A hideg már a csontjaiban volt, nem is tudta eldönteni, hogy fázik, vagy esetleg már megfagyott. Szerencsére nem, mert elő tudta venni a dugi pálinkáját. Lassan meghúzta az üveget, és érezte a kellemesen szétáradó meleget. Egy parkban, egy padon ült, mellette a cókmókja, minden havas volt, és december 24 volt, délelőtt. A régi Karácsonyokra gondolt, amikor még gyerek volt, a bejglire, robusztus apjára, aki rengeteget evett Szenteste, és mosolygó édesanyjára, aki megsimogatja fejét. Aztán a Karácsonyokra feleségével, a szép kis lakásukra, a melegségre… aztán vége lett, elkezdett inni, most meg kint van az utcán. Elég közhelyes sztori, de majdnem minden haverja valami ilyesmit mesélt. Sóhajtott, és elkezdett gondolkodni, hogy hol töltse az estét – valamelyik szálláson, vagy egy aluljáróban? Egyikhez sem volt kedve. Sóhajtott egy nagyot és nézelődött tovább. Egyszer csak a egy 3-4 éves forma kisfiú lépkedett hozzák, egy nagy marék hóval. „ Bódog Kalácsonyt bácsi!” – mondta, és lerakta a férfi mellé a hókupacot, majd visszaszaladt a közelben beszélgető szüleihez. A hajléktalan férfi nagyon meglepődött. Majdnem eleredtek a könnyei, de erőt vett magán, visszanyelte mindet – még ráfagyna az arcára. Hosszan nézte, ahogy a kisfiú hazafelé tart szüleivel, amikor eltűntek a szemei elől, lesöpörte a padról a kupac havat.
Boldog Karácsonyi Ünnepeket kívánok minden kedves olvasómnak!
Rövidek 