Aztán reggel

Aztán reggel mindenki nekiindul, de a legtöbben már ekkor feladják – fáradt irodisták, fáradt prolik, gyerekek akik utálják az iskolát, bort kortyoló, tarháló hajléktalanok, akik már nem is küzdenek. Menetel a tömeg, menetelek én is, aztán ritmust váltok, lelassítok, hiszen már nem sietek sehová. Ahogy lassabban megyek észreveszem, hogy nem mindenki menetel, és van, aki mosolyog, vannak, akikből sugárzik valami – erő? boldogság? élet? Például az anya, aki minden reggel lendületesen, a csüggedés legkisebb jele nélkül áttolja tolókocsis fiát a téren, valahova – hogy hova, az nem is lényeges. Ha esetleg tehetetlenség venne erőt rajtam, csak rá gondolok, és mindjárt elszégyenlem, magam, nincs miért rosszul éreznem magam. Meg elvégre is hűnek kell maradnom a nevemhez, nomen est omen*, és felborzolom a szőröm, kivillantom az agyaram és futásnak eredek, és harcolok, küzdök tovább.

 

*Rudolf, jelentése: “büszke farkas”

Hirtelen fény

Alszik még a város, a házak ablakai sötéten ásítoznak, mindent ragadós, fekete árnyak fednek.  Aztán hirtelen mindent lángba borít a Nap. A sínek vörös kígyóként tekeregnek, mellette az út, amin kocsival hajtok, szintén lángra kap, ahogy fent a széltől tépett felhők is. A fény villamosmegállóban szürkéskék szoborként álldogáló embereket is narancsvörösre festi,  álmos, hűlt szívüket begyújtja és felébreszti. Az autók és kamionok – csupa króm és acél – fémfénnyel villannak, szikráznak a Naptól, aki kövér, sárga királyként szórja szét sugarait. Mindenhova jut fény, még szívünkből is kiűzi most az árnyakat – amelyek a nap folyamán alattomosan újra visszatérnek. De most minden rendben van.