Alszik még a város, a házak ablakai sötéten ásítoznak, mindent ragadós, fekete árnyak fednek. Aztán hirtelen mindent lángba borít a Nap. A sínek vörös kígyóként tekeregnek, mellette az út, amin kocsival hajtok, szintén lángra kap, ahogy fent a széltől tépett felhők is. A fény villamosmegállóban szürkéskék szoborként álldogáló embereket is narancsvörösre festi, álmos, hűlt szívüket begyújtja és felébreszti. Az autók és kamionok – csupa króm és acél – fémfénnyel villannak, szikráznak a Naptól, aki kövér, sárga királyként szórja szét sugarait. Mindenhova jut fény, még szívünkből is kiűzi most az árnyakat – amelyek a nap folyamán alattomosan újra visszatérnek. De most minden rendben van.
Úgy szeretem az ilyen reggeli pillanatokat, amikor néha hajnalban állok a buszmegállóban, és megjelennek az első napsugarak. Én meg persze süttetem az arcom, és legalább akkor nem “kell” arra gondolnom, hogy órák múlva zh, tanulni kell a vonaton, stb. Mondjuk az utóbbi esetében mostanában gyakran fordul(t) elő, hogy a vonaton is tovább sütkérez(t)em. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Jól teszed! 😉
KedvelésKedvelik 1 személy